| AKTUÁLIS ARCHÍV LINKEK | ||
|
 |
|
|
| Folytatás:
2006 novemberétől
Sajnos nem jártam még ott, így csak másodkézből szerzett információk alapján tudtam kommentálni, mindenesetre készítettem egy újabb villamosos oldalt, ezúttal Ausztrália két villamosos városáról. Earl Ewers, egy lelkes ottani villamosbarát küldött papírképeket, azokat scanneltem be végre (közel másfél év után). Szerintem még a nem kimondottan közlekedésmániásoknak is érdemes rákattintania erre az oldalra, annyira másmilyenek az ő öreg villamosaik! Vagy csak az én szememnek mások? Döntse mindenki maga el:
Az előző esti borongós gondolatok után, még mindig
álmatlanul Hét
perc nyugalom
A fogorvostól tartottam hazafelé. A fejemben a melóval kapcsolatos gondolatok kavarogtak, odakint pedig a város zajai. A karbantartás-hiányos villamos dülöngélve robogott a karbantartás-hiányos vágányokon, a Várbazár romjai előtt. Talán csak az ősz tette, talán tényleg így volt, mindenesetre úgy tűnt, mintha az egész város a leépülésről, az elmúlásról szólna. Fékeztünk. A Lánchíd budai hídfőjében levő alagút előtt a jelző vöröset mutatott villamosunknak. Csendben vártuk a szembejövő szerelvényt, mellyel nem szabad találkoznunk az alagút lejáratánál levő kanyarban. Az imént még kattogó-csattogó öreg villamos most csendben volt, és ettől az utasoknak lassan elkezdett visszatérni a hallása. Mintha révületből ébrednének, elkezdték észrevenni a környezetet, és nem csak a padlót bámulták a lábuk alatt. Viszont a kényszerpihenő mintha hosszabbra nyúlt volna az indokoltnál. Egyre többen nyújtogatták a nyakukat, hogy miért nem indulunk tovább. Szemből nem jött másik villamos, úgyhogy tényleg kicsit érthetetlen volt a helyzet. Megindult a mormogás, elkezdték találgatni, mi történhetett. Pár éve három villamos is egymásra futott ebben az alagútban, lehet, hogy most is valami ilyesmi kárhoztat minket ácsorgásra? Hirtelen hang töltötte be az utasteret: a villamosvezető is furcsának találta, miért nem enged a jelző tovább bennünket. Elmondta, hogy mindjárt előremegy megnézni, mi a baj. Aki akar, gyalog továbbindulhat, aki türelmesebb, várja meg, míg visszaér. Mindenesetre kinyitotta az ajtókat, és tényleg elindult a lejáró irányába.
Útközben voltunk a kiindulási pontunk és úticélunk közt, és voltak páran, akik ezt hozzám hasonlóan nem kellemetlen fennakadásként élték meg. Néhányan talán csak most vették észre, hogy az "útközben" is valahol van, és hogy ott is van valami. Ki lehet nyújtóztatni a tagjainkat, venni pár mély lélegzetet, és kicsit nem gondolni arra, hogy mi lesz, ha megérkezünk úticélunkhoz. Mások persze morogtak, félig magukban, félig az útitársaknak. Azért ők se mentek gyalog tovább, ezzel demonstrálva, hogy a negatív érzelmek ellenére ők igenis optimisták, és bíznak abban, hogy hamarosan folytatjuk utunkat. Persze lehet, hogy csak lusták voltak. Aztán visszaért a villamosvezető. A hangosbemondón keresztül tudatta velünk, hogy elromlott az alagút jelzőberendezése, de nem gond, mindjárt továbbmegyünk, csak előbb megvárjuk, míg a szembejövő szerelvény elmegy. Az emberek lassan visszamásztak a villamosra, és ismét utassá változtak. A híd alól nemsokára kimászott egy villamos, majd mi is továbbindultunk. A varázs megtört: ismét nem valahol voltunk, "csak útközben"...
Nem sikerül elaludnom, bár már órák óta túl nyúzottnak érzem magam ahhoz, hogy bármi értelmeset kezdjek csinálni. Feltehetőleg a hideg- vagy meleg-, vagy hideg-meleg-, esetleg meleg-hidegfront tehet róla, mindenesetre rohangásznak a gondolataim, mint a felhők a város felett. És rájöttem, hogy perpillanat kiégettnek érzem magam. Ez az év nagyon nem a miénk volt. Mariann kórházba került, Nagyi lebetegedett és meghalt, a nyaralásaink a munka miatt vagy nem jöttek össze, vagy nem úgy, ahogy terveztük, új albérletet kellett keresnünk rohamtempóban, a költözés után semmi se akart sikerülni, aztán én betegedtem le, majd mikor jobban lettem, Mariann szedett össze valami vírust, amitől még két héttel később is úgy köhög, hogy fáj neki. Tudom, rosszabb is lehetne, de a "szivatópálya" elég jó leírása annak, ahogy idén jönnek a dolgok (és most nem is akarok arra gondolni, hogy még messze van az év vége). És csak most tudatosodott bennem, hogy egyre kevesebb álmom van. Mert anno a szokásos, mondhatni klisés álmokon (család, kertesház) túl ezer vágyam volt még. Privát pilótajogsi, nosztalgia villamosüzem megvalósítása Budapesten, saját könyvek, híres íróvá válás, utazás-hegyek, ilyesmik. Perpillanat viszont már nem akarok többet annál, hogy viszonylag egészségben hazaérjek a meló után, bővíthessem a villamosjegy-gyűjteményemet, és néha szép villamosos képeket tudjak csinálni. Irtó szar érzés, mert azért én ennél sokkal többet akarok az élettől/életben! Tudom, kiskorában mindenki űrhajós akar lenni, meg felfedező, aztán a végén mégis "csak" (azért teszem idézőjelbe, mert nem akarok senkit megsérteni) irodai dolgozó lesz, vagy melós, vagy tanár. De én azért már bőven dolgoztam, miközben az álmaim után is szaladtam: képregényt készítettem, számítógépmúzeumot üzemeltettem, összebarkácsolgattam az ország egyik leglátogatottabb privát oldalát (igen, ez a honlapom lenne, napi 1800-2000 látogatóval (látogatóval, nem fájlletöltéssel, mert abból átlagban 80 ezer körül van - csak hogy dicsekedjek is egy kicsit)), a Linuxot propagáltam, cikkeket, novellákat és regényeket írtam (bár utóbbiakat főleg csak az íróasztalfiókomnak, de akkor is, ott voltak (vannak) a maguk fizikai valójában), reptereken "hiénáztam". És bár mindez persze az alvás rovására ment, még magánéletem is volt, és érdekes emberek vettek körül. Most meg egyre kevesebb marad ebből. Ez (meg az elhízás) lenne az öregedés?
Újabb adag bécsi villamosos kép, mert Bécsben mindig lehet érdekes, figyelemre, sőt: követésre méltó dolgokat látni. Bár minél többet vagyok ott, annál több olyat is látok, amit nem kellene másolnunk...
Ugyan az időjárás nem igazán kedvezett a jó képek készítésének, azért a múltkori bécsi "villamosnap" így is kellemes volt. Így is lehet bánni a műszaki történettel, és persze annak rajongóival:
Valaki megint panaszkodott, hogy régóta nem frissítettem a villamosos oldalaimat. Na, most frissítettem, de nem azért, mert panaszkodott az illető, hanem mert most volt kedvem is meg erőm is hozzá :)
Tudom, ritkán írok ide újabban. Nem azért, mert elfogyott a lelkesedés a blog kapcsán, nem. Egyszerűen nincs erőm hozzá. Munkából hazafelé tartva mindig eltervezem, hogy ezt meg azt kellene megírni, aztán mégse pötyögöm be az új hozzászólást. Persze mostanában nem csak a munka fáraszt, hanem a fogaim is. "Kicsit" hanyagoltam a fogorvoshoz járást az utóbbi években, miután a volt fogászom egy röntgen után azt mondta arra a fogamra, amitől már napok óta alig bírtam létezni, hogy "á, nincs ezzel semmi, majd elmúlik". Persze, két hét masszív Diclofenac Duo szedés után elmúlt - a legközelebbi alkalomig, amikor újra előjött. Aztán meg újra és újra. Ezzel a laza diagnózissal persze még mindig jobb volt, mint az a korábbi fogdoki, aki egyszer érzéstelenítés nélkül látott neki a félbehagyott gyökérkezelésnek (a fájdalomtól (nem gondoltam, hogy tényleg belenyúl, azt hittem csak a felszínt tisztogatja meg) amikor benyomta az ideggel teli csatornába azt a kis tűcskét, majdnem a felettünk levő emeletig ugrottam, és nem a boldogságtól...), máskor meg az érzéstelenítő injekcióból nem nyomta ki a levegőt szúrás előtt, így majdnem adott egy fél fecskendőnyi levegőt az ínyembe. Oké, sejtem, nem haltam volna bele, de a vele kapcsolatos maradék bizalmam mégis ott helyben elpárolgott. Szóval nem kimondottan bízom a fogdokikban, de azért el kellett volna mennem, mert mostanra a csontig bedurrant pár foggyökerem. Az új dokit mások ajánlották, és egyelőre nagyon elégedett vagyok: jó fej, ügyes kezű, és érzem, hogy odafigyel arra, hogy ne fájjon. Ennek ellenére elég fárasztó a kezelésre járkálás, és főleg az, hogy amíg a jobboldalon levő, nyitva hagyott gyökereket kímélendő a bal oldalon rágtam, ott is begyulladt egy addig csendben figyelő fogam, hogy sztereó legyen a gyönyör. Konkrétan úgy fájt, hogy majd' megőrültem tőle. A doki nem is mert hozzányúlni, csak kitisztította a gyökércsatornákat, és antibiotikumot adott rá. Viszont addig is úgy fájt, hogy cukorka helyett szedtem a Cataflamot (a Demalgon semmit nem ért), amitől meg kissé kikészültem. Szóval egy tipp mindenkinek: menjetek el szépen (rendszeresen) fogászhoz, ahogy az általános iskolában tanították :) Megéri, ha ennek köszönhetően elmarad ez a fajta gyulladás. Mindezt főleg azért írom le, mert pár embert megkérdezve kiderült, hogy ők is évek óta kerülik a fogorvost... Más. Egy kellemes meglepetés: végre nem spammelik tele a vendégkönyvemet! Az öröm értékéből persze levon kicsit, hogy azért nem, mert nem működik a hozzászólás-író oldal. De nem siettetem a kijavítását, nekem így is jó ;)
Két holland villamosbarátal találkoztam tegnap, kérték, vigyem el egy kicsit UV-zni őket valami klassz helyre. Ez nálam a 41-es villamost jelenti, amit újabban szinte hetente felkeresek, általában meló után, relaxációs célokból (értsd: fáradt vagyok, stresszes vagyok, kibumlizok oda, aztán állok a végállomáson, vagy sétálok a Kőérberek-patak mentén, az öreg tujákat nézve, ahogy csattognak az ezer éve szabályozatlan síneken, és a végére frissebb vagyok, jobban érzem magam). Ez általában be szokott jönni a külföldi villamosbarátoknak is, jöjjenek akár San Franciscóból vagy Kasselből. Ezúttal kicsit nyomasztóra sikerült a vonalmutogatás: ugye a közlekedni akaró népesség igényeit figyelembe nem vevő metróépítés miatt a 41-es belső végállomása a Fehérvári úton csak gyaloglással közelíthető meg a nagykörúti villamosoktól, de nem baj, ennek van valami folklórisztikus hangulata (most, amikor még elviselhető az időjárás, rengetegen inkább gyalogolnak egyet a villamospótló buszon való heringezés helyett). A kellemetlenség ezután jött: bár átültünk egy másik szerelvényre Kamaraerdőben, csak nem is kicsit zajos-vibráló kocsikat sikerült kifognunk. A forgóváz járása az egyikben fura volt, a másikban "csak" nem voltak eléggé lerögzítve a belső tér elemei. Az ilyen zajos villamoson ugyanis a hangok jó része az ablaktáblák és a kapaszkodók bizonyos sebesség feletti rezonanciája miatt van. (itt még egyes burkolólemezek is remegtek - ki lehet próbálni: az ember rátámaszkodik, és máris csendesebb lesz az utazás). Ez azt jelenti, hogy ezek a járművek egy csavarhúzó és néhány tubus gumipaszta/kitöltő hab/szivacs alkalmazásával lényegesen komfortosabbá tehetők lennének - ez a hatalmas költségű "felújítás" viszont rendre elmarad. Viszont ami még ennél is szomorúbb volt: az egyiken a hátsó ablaktábla gumipereme mellett ki lehetett látni az átrohadt fémlemezen (a tetőről lepergő, szilánkosan repedt fényezésről ne is beszéljünk - tiszta "mélyszibériai" állapotban volt a kocsi). És a másik, amivel mentünk, sem bizonyította a hollandoknak, hogy igazából milyen jó kis villamos is ő :( És igen, ők csak turisták, pár nap múlva hazamennek, de mi így utazunk nap mint nap (a villamosótló Ikarus is ugyanígy zörgött, annak az ablakán se lehetett kilátni a graffititől és karcolásoktól)! Mert erre nincs pénz, de közben százmilliárdokat akarnak elkölteni egy játékmetróra, presztizsből, az emberek meg megváltóként várják azt a kisföldalattinál alig komolyabb, de annál sokkal drágább vonalat - szintén presztizsből, mert mondták nekik, hogy Bécsben is sok metró van, meg Prágában is, tehát Budapestnek is "jár" egy újabb metróvonal. Ezer sebből vérzik a város, a hídjainkat fém ragtapasszal tartják össze, az útjaink mogyoróscsokira emlékeztetnek símaságilag, az oszlopok nyakra-főre dőlnek ki, mi meg brüsszeli csipkéből veretünk takarót erre a nagy rakás problémára, amit fővárosunknak nevezünk :( De persze igazából ez a drága csipke-szemfedő se készül, mert gondok vannak vele, mielőtt még elkezdték volna elkészíteni. De sebaj: legfeljebb se pénz nem lesz, se metró, se semmi. Csak egy-egy újabb bejelentés, hogy "de most már tényleg mindjárt el fogják kezdeni az elkezdés előkészítését" (lásd ennek a cikknek a végefelé)... Egy kérés a fentebbiekkel kapcsolatban: kérem, senki ne irogasson politikai bejegyzéseket a vendégkönyvbe, és mailt se, mert ez a bejegyzés nem politikai oldalakról szólt, ugyanis az önkormányzati választás előtti kampányból nekem az jött le, hogy mindegyik oldal nyomatja a négyes metrót. Azaz a probléma pártok felett áll!
Meg kell állapítsam, hogy csődben van a biológia-tanítás: egy légfrissítő-gyártó reklámjában egyszer egy elefántmama mesél egy százlábúról úgy, mint a fiacskájáról, aztán meg egy majomhölgy teszi ugyanezt két bűzösborzzal kapcsolatban. "B" lehetőség: amíg aludtam, annyit fejlődött a génsebészet, hogy ez már tényleg megtörténhet :)
Ma - természetesen - kimentem a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeumba, hogy megnézzem, ahogy jelenkori kedvenc villamosomat elbúcsúztatják. A búcsú ez esetben persze nem az egész típusra vonatkozott - hiszen testvéreivel még bőven utazhatunk a Bartók Béla úton és környékén -, hanem a legelső kocsira:
Most még biztosan sokan nem értik, hogy miért kell vigyázni egy olyan villamosra, ami még mindig közlekedik a városban, miért kell múzeumba tenni, és miért olvasni az újságokban néha arról, hogy egyesek a forgalomból való kivonásuk után is szeretnének utazni vele. Nos, mert ez a villamos egy történeti mérföldkő. Elsősorban ipartörténeti (akkor még világszínvonalon tudott viszonylag nagy mennyiséget gyártani a Ganz, és a főváros nem csak kis sorozatban bírt új járműveket beszerezni, mint manapság - 6 új trolit, vagy 50 buszt, hanem egyből 375 darabot!), de annál jóval több is. Bár a bevezetésekor még tán több gond is volt vele, mint most a Combinóval, de mivel mindenütt ott volt (a Kis- és Nagykörúton, a Rákóczi úton, az Üllői úton, az Erzsébet hídon), olyan jelenséggé vált, ami elválaszthatatlanná tette Budapesttől. Bár nálunk általában nincs olyan kultusza a mindennapok kellékeinek, mint nyugatabbra, de akkor is egy olyan jellegzetesség lett belőle, mint Londonban a piros emeletes buszokból. És bár ezek a villamosok csak nálunk jártak, másutt nem, a villamosmániások közt ez egy ugyanolyan "márka", mint Milánó 1928-ban gyártott, de még mindig közlekedő négytengelyes tujái, vagy a Melbourne-i W kocsik. Ezt persze egy nem-villamosmániás nehezen tudja értékelni, mit is jelent, de gondoljunk csak bele, hány olyan dolog van Pesten, amit egy napon szoktak emlegetni az említett városokkal! Egyébként furcsa, hogy mennyi fiatal, 20-30 éves dolgozik azon, hogy minél több megmaradjon ebből a típusból, vagy hogy legyenek nosztalgiamenetek. Lehet, hogy lassan mi is meg fogjuk becsülni a tárgyi történeti emlékek banális formáit is, és nem csak azokat a dogmatikusan kiválasztott dolgokat, amiket a nagyszüleinktől tanultunk, hogy meg kell becsülni őket: ékszerek, szobrok, festmények, épületek. Reméljük, hogy az idősebb generációk tagjai, akik jelenleg még a kasszánál ülnek, is engedni fogják, hogy mi már ne csak utólag próbáljuk meg helyreállítani tárgyi emlékeinket, hanem már kezdettől fogva vigyázhassunk rá!
Programajánlat most szombatra (bár a fellépők miatt azt gyanítom, hogy egy kisgyerekes családoknak való rendezvény keretében fog mindez történni): a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeumban ekkor fogják ünnepélyesen "nyugdíjba bocsátani" az első UV villamost, a 3200-as pályaszámút. Bővebb infó itt. Nem kis dolog ez: a megőrzésre kijelölt járművet végre hamar a múzeumba viszik a forgalomból való kivonása után, és nem tárolják évtizedekig mostoha körülmények közt, míg egy rozsdás fémhalom marad csak belőle. A világ egyik legkisebb villamosüzeme némileg meglepő módon egy osztrák üdülőfaluban található, az Alpokban. Ráadásul elsősorban nem turistalátványosságként működik, hanem a helyi tömegközlekedés alapját adja, még ha nem is olyan léptékben, mint a mi Nagykörútunk:
Valaki nem tudja, miért hegesztettek ilyen fémizéket a Margit híd korlátja és a pályalemez közé?
Csak nem azért, mert a korlát (is) kezd veszélyes állapotba kerülni? Meddig kell még várni a felújításával, nem volt elég intő jel a múltkori oszlopkidőlés? :(
Almár Ákossal a minap kinéztünk a budaörsi reptérre. Alapból persze 41-es villamosozni mentünk, de ha már ott voltunk, és mindenféle Zlin-50-esek repkedtek a fejünk felett Kőérbereknél, beslattyogtunk a Centroplane-esekhez, megkérdezni, mikor lehet repülni látni a Li-2-est, ami az egyik leggyönyörűbb utasszállító repülőgép, amivel valaha is utaztam (azért csak az egyik, mert a másik a Tu-154-es; az Il-18-as lehetne a harmadik, de azzal nem utaztam:). Hát, nem jártunk szerencsével, nem tudták megmondani, de legalább végre Ákos is láthatta közelről ezt a szépséges madarat.
Őt. Sajnos épp lement a nap, így a fölötte látható világító labda már a hold, és ez persze a kép minőségére is kihatással volt :)
Elnézést a kicsit sötét és színtelen képért, de túl hamar sötétedik mostanában ahhoz, hogy könnyen tudjak szépen fotózni - ugyanakkor a látvány sajnos elég jellemző Budapestre, ezért ide kell tennem:
Kopott, hiányos fű, helyenként kitört-meggörbített korlátok - és igényesen kipányvázott rozsdás oszlopok. Kell további kommentár hozzá, vagy elég elgondolkoztató pusztán az a tény, hogy a fotó nem egy szovjet utódköztársaságban készült, hanem a Petőfi híd budai hídfőjénél?
Hm, ma van tizenhat éve, hogy (újra)egyesült Kelet- és Nyugat-Németország. Persze minél többet járok a volt keleti területeken, és minél többet beszélek német barátaimmal, annál világosabb, hogy az igazi egység még arrébb van. Na mindegy, nem akarok nagyon belemenni a témába, különösen, mivel Ozzy szól a netrádión, amit hallgatok - és headbangelés közben nagyon nehéz gépelni ;) Akinek van ideje, és akarja hallani, amint a budai Duna-parton az augusztus huszadiki repülősversenyre való felkészülést bámuló tömegben sétálva milyen angolsággal sikerült kedvenc UV villamosaimról nyilatkoznom a "Budacast.hu" nevű szájtnak, az kattintson ide. Hopp, az előbbi Ozzy szám után még egy Ozzy szám következett. Király!
Az előbbi, emelkedett hangulatú link után most visszatérek a sajgó anyagi világba, és könyörtelen szókimondással (szóleírással?) magyarázom meg, miért nem frissült ez a blog egy ideje: aranyér. Nem, nem a lelkemet adtam el aranyér', sokkal inkább arról volt szó, hogy az átlagnál is kevésbé tudtam megülni a hátsó felemen mostanában. Szó szerint. Persze itt sem sikerült megállnom valami alapvető esetnél, nem. Előbb székrekedés, aztán aranyér-repedés, majd két nap folyamatos hasmenés, és máris elmúlt a csücsülhetnékem egy hétre. Meg sokminden másom is :( Most már legalább tudom, hogy nem csak a fogfájás tudja totál tönkretenni az ember napjait, hanem a tápcsatorna másik vége is hasonló üzemzavarhoz tud vezetni. Na mindegy, erről ennyit. (Legalábbis nagyon remélem, hogy ez nem nagyon lesz téma a jövőben.)
Gorilla (Lukáts Péter) készítette ezt a huszonkét perces dokumentumfilmet egy mikrotörténelmi pillanatról, azaz a "nagy" történések és az emberek találkozásáról - közelebbről egy családi emlékről. Szerintem ez az aspektus sokkal érdekesebb, mint a hadmozgások, politikai mozgalmak története, lehet, hogy ezt egyszer a hivatásos dokumentumfilmesek is felfedezik? Mindenesetre megrázó a rövidfilm, nekem nagyon tetszik:
EZT EGYSZERŰEN NEM HISZEM EL! Nem, nem a politikáról van szó, azt már megszoktam. Viszont azzal nem tudok mit kezdeni, hogy tegnap hiába járt itt a mosógépszerelő, hiába molyolt vele, hiába mondta, hogy most már jó, a centrifugálásnál megint lehalt a masina. Nem az elején, hanem amikor már minden tök vizes. Így hát megint löbbölés, kicsavargatás, teregetés, és heveny káromkodás. Mivel olvásmányélményeim szerint a mosónők korán halnak, nem szeretném, ha ebből szokás válna...
Hoppá, már tíz napja nem írtam ide! Részben fáradt voltam, részben nem volt kedvem hozzá. Aki a "Költözés Saga" miatt aggódna: most már van tévénk, sőt, mosógépünk is. Igaz, utóbbi még nem működik. Volt nála szerelő, megcsinálta, kipróbálta, elment, Mariann berakott egy adag mosást, de a centrifugálásnál besz*rt a gép. Utána kétségbeesetten öblíthettem kézzel a kádban a kiszedett "féligkész" ruhákat, mert valami fertelmes penetra szaguk volt. Tök jó erőnléti próba volt egyenként mindent többször átlöbbölni, kifacsarni, aztán még mindig a beszívott víztől nehezen fellógatni a fregolira. Így se lettek persze tökéletesen tiszták, mert még egy nappal később is csöpögtek, de remélhetőleg nem penészesednek be. Az lenne még a jó kis vicc, hiszen közel az összes fehérneműm benne volt :-/ Ma délután/este jön megint a szerelő, remélhetőleg megoldja a dolgokat, mert kezdem unni, hogy semmi se jön össze elsőre... Egyébiránt múlt szombaton Bécsben jártam (igen, megint:), ezúttal kimondottan a villamosok apropóján, hiszen Tramwaytag, azaz "Villamosnap" volt. Bár nem is annyira a megtekinthető, kipróbálható régi tuják foglalkoztattak ezúttal, hanem az, hogy az eddig kimaradt villamosvonal-szakaszok maradékát is bejárjam egy kedves osztrák ismerősömmel. Végül nem villamosos, hanem szociális megdöbbenés lett az egészből: Bécs szépen épül lefele, és bizonyos tekintetben már minimálisak a különbségek Pesttel. A Franz-Josef-Bahnhof épületében levő McDonald's vécéje például olyan gusztustalan volt, amilyent Pesten még nem láttam hasonló intézményekben. És míg nálunk a vendégek nagy része elviszi magával a tálcáját a szemetével, itt mindenki úgy hagyja ott, ahogy van. Jó, ez persze egy pályaudvari gyorskajálda volt csak, nem szabad belőle ítélni, de másutt se éreztem azt a tüchtigséget, amit tíz-tizenöt éve tapasztaltam. A közvetlen belváros persze továbbra is szép, de kintebb a házak már kopottak, ott sem ismeretlen a vakolatra kiütő salétrom, vagy éppen pont a hiányos vakolat. Vannak bezárt üzletek, kiürült házak is. A villamosaik sem csillognak úgy, mint régen, és ez nem azért van, mert másképp nézek rájuk - osztrák barátom is mondta, hogy szerinte szörnyűséges állapotok kezdenek kialakulni: rozsda, lepergő fényezés, hajlott, karambolok nyomait viselő lemezelés. Oké, némely nagykörúti tujánkhoz képest szeretnék én ilyen "szörnyűséges" állapotokat itthon, de a különbség a múlthoz képest észrevehető. A hat-hét éve még világcsoda számba menő alacsonypadlós villamosuk és könnyűmetrójuk (U6) is kopott belülről, zavaróan hangos, zörög, a padló kiöntött ki tudja miktől foltos, stb... Sok a nem gondozott közterület, a fű helyén burjánzó gaz, és a sínek köze ott is televan eldobott cigicsikkekkel, papírhulladékkal, műanyag flakonokkal, mint Pesten. És az osztrák autósok is beállnak a kereszteződésbe, és aztán nem tudják elhagyni azt, feltartva a keresztforgalmat, vagy éppen a villamost. És egyre több részegen a világot ordítva átkozó hajléktalant (vagy legalábbis kétes elemet) lehet látni az utcákon. Nekem mindez kicsit fura volt, mert nagyon szeretem Bécset, és '99 óta elég sokat járok arra ('88-ban jártam ott először amúgy, és '96-ban töltöttem először egy napnál több időt ott), úgyhogy hülyén éreztem magam. Miért ők csúsznak lefelé a mi állapotaink felé, miért nem mi emelkedünk fel hozzájuk? :(
Ez már kezd kicsit tragikomikus lenni, de kiderült, miért tűnt el a UPC Direct-et felszerelni hivatott ember: szegénynek motorbalesete volt. Nem tragikus kimenetellel, aminek örülök; mindenesetre a "Mikor lesz Hamster-éknek kábeltévéje?"-saga folytatódik...
Kérdezte valaki a múltkori ezerforintozás után, hogy 2005-ös ezresem, amiben aranyszál van a védelem érdekében. Meg egy olyan csík, ami bizonyos szögből látszik csak rendesen. Hát most már van ilyenem is:
Ma ilyet adott ki a bankautomata, rögtön négyet is - eddig én is csak képen láttam :) Szerintem kicsit furcsa, hogy az aranycsík miatt az aláírások helyére csúszott a címer, az aláírások pedig összenyomódtak a maradék helyre. Nem tudom, minek kellett az a címer oda, hiszen még pár helyen szerepel a bankón... Így túlzsúfolt lett a hely Mátyás állától balra. Nem is mondtam, hogy még mindig nincsen mosógépünk. Szombaton kellett volna elhoznunk Mariann egy kollégájának nagypapájától (a korábbi albérletben nem kellett saját, mert járt hozzá). Szereztünk szállítójárművet, rékészültünk, erre szegény bácsi rosszul lett, és kórházba kellett vinni. Nem akarok ezzel viccelődni, mert nyilván ő és a családja járt a legrosszabbul, de lényeg, hogy ez se megy símán. Mint szinte semmi az új hellyel kapcsolatban (most a UPC-t felszerelő ember tűnt el kicsit legújabban, pedig úgy kifáradva, amilyenek néha vagyunk, jól esne néha a varázsládát bámulni). Ja, meg feltettük a függönyt a nagyszobában is. Húsz centivel keskenyebb, és tíz centivel rövidebb, mint ezekhez az ablakokhoz kellene, de ezen tényleg már csak nevetni tudtam.
Belenéztem a pénztárcámba,
és mivel hónap elején még
A jelenlegi papírpénzek közül ennek tetszik legjobban a színvilága, csak azt nem tudom, szegény Mátyás királyt miért kellett ilyen csúnyára rajzolni. Oké, lehet, hogy ez egy realista portré róla, de kit érdekel; ennyi évszázad távolságából triplán is megérdemelné, hogy markáns arcélű, daliás figurának lássuk, ne pedig egy tokás és bandzsa valakinek! Na mindegy. Ez a bankó '98-tól váltotta le a régi (Bartókos) ezrest. Az előlap bal felső sarkában egy rozetta volt, ami később egy MNB feliratot tartalmazó izének adta át a helyét. Az évjáratokban persze a vízjel, sőt, a banki tisztviselők aláírásai is változtak, de a 2000-es évjáratban még egy "poén" volt: a bal alsó sarokban levő sorszám helyén a "MILLENNIUM" felirat olvasható. Ami persze érdekes, hogy az elmúlt egy hónapban sokkal gyakrabban kerül ilyen évjáratú ezres a kezembe, mint korábban; lehet, hogy egy eddig tárolt adagot most dobtak forgalomba?
Egyébként képzeljétek, tegnap óta van ADSL-ünk! Reggel a központban bekattintották, amit korábban elfelejtettek, és máris lett, anélkül, hogy itt nálunk hozzá kellett volna bármihez is nyúlni :)
Lomtalanítás van errefelé. Ez azt jelenti, hogy az utca tele van pár jókora rakás hulladékkal, amit nem kimondottan széparcú emberek őriznek, csúnyán nézve mindenkire, aki arrafele sétál, és nincs nála valami újabb hulladék. Jól szervezetten fel lehet osztva a környék, mert már előző nap ott ült a járda szélén egy nő (kempingszéken, tehát készült!), kicsivel később egy férfi, aztán megint a nő. Már előre foglalták a leendő lomhalom helyét, és utána őrizték, amíg el nem tudták vinni az abban talált tárgyakat. Más sarkokon mások ültek - lehet, hogy versenytárgyaláson választották ki, ki melyik részt kapja. Leginkább lakótelepeken és bérkaszárnyás területeken borzasztó a lomtalanítás, ilyenkor másfél méter magas tévé-, lavór- és kredenchegyek közt kell utat törnie az embernek a járdát keresvén, és ezek a halmok aztán egyre jobban szétcsúsznak, ahogy az önkéntes lomeltakarítók széttúrják őket, vélt kincsek után kutatva. Vissza persze nem rakosgatják az egészet, és ha találnak valamit, amit azon nyomban nem tudnak elvinni, akkor oda is posztoltatnak valakit egy hokedlival. Néha csak cigizgetnek, néha a haverok is odamennek, és trécselnek, szóval teljesen otthon érzik magukat. Aztán jönnek a teherautósok, és ami tetszik nekik, azt felpakolgatják. Tudom, nem illő gondolat, de rosszul esik, ha eszembe jut, mit érezhet egy turista, ha meglátja a szemétteleppé változott utcákat. Ha nem elég intuitív, azt hiheti, hogy háború van és fosztogatnak. Biztos nem lehetne ügyesebben megszervezni az egészet?
Hogy rövidre fogjam: nem sikerült a "tékomnak" meg a "tonlánynak" egyszerűen leszervezni az ADSL-t. Ugyan már tegnap reggel jelezték SMS-ben, hogy aktív az előfizetés, és még aznap kihozta a futár a hálózati csatlakozáshoz szükséges eszközöket, nem sikerült életet csiholnunk a madzagból. Telefonáltunk az ügyfélszolgálatnak, azt mondták, megnézik a központban, és ha nem ott van a hiba, majd kiküldenek egy műszerészt. Ma ki is jött szerencsétlen, de ő is csak azt tudta megállapítani, hogy nincs ADSL-re utaló jel a zsinórban. Valószínűleg meg sem nézték a központban, csak kiküldték őt. De mivel már senki nincs a központban délután ötkor, csak holnap tudják megpiszkálni odabent. Úgyhogy várunk tovább. Remélem azért holnap meg tudják oldani, mert hétvégén már szeretném rendesen elolvasni a leveleimet. Addig is a szomorú offline létben senyvedve összehoztam az elmúlt hónap néhány érdekesebb villamosos életképét egy (na jó, három) weboldalra:
A múltkor kipróbáltam, hogy milyen Kölnből repülőgéppel ingázni a melóhelyre (péntek délután a dolgozóból egyenesen a reptérre mentem, hétfő hajnalban meg a reptérre érkezve azonnal az iroda felé indultam), most meg az új lakásban induló első munkanapom rögtön Bécsbe vezetett. Szóval még mindig nem tudom megmondani, mennyi idő alatt érek be tömegközlekedéssel dolgozni :) viszont korán reggel fél szemmel azért láttam, hogy legalább egy Combino utasforgalomban van a Nagykörúton. De most nem villamosokról akarok értekezni (néha ilyen is van), hanem arról, hogy mennyire tetszik az a szélenergia-farm, ami Bécs felé az autópálya mellett húzódik. Már évek óta figyelem a környéket, és mintha hónapról-hónapra több ilyen hatalmas szélkerék állna a mezőkön-szántóföldeken - szabályos erdő lett belőlük. Fényképen nehéz visszaadni a tömegüket, mert egymástól értelemszerűen nem kis távolságban állnak, de kilométerszámra megy az ember, és mindenfelé ilyenek pörögnek, majdnem egészen Schwechatig. Érdekelne, hogy mennyi áramot termel meg egy ekkora telep! Ami azonban még ennél is nagyobb örömet okozott, hogy Mosonmagyaróvár környékén végre szintén kinőtt a földből pár ilyen szélkerék. Gondolom ugyanarra a szélre vannak alapozva; remélem sikeres lesz a projekt, és nálunk is szaporodni fognak az ilyen telepek. Biztos ennek is van valami negatív velejárója (bár azt olvastam, hogy a madarakra nincs olyan rossz hatással, mint azt egyesek híresztelték korábban), de a megújuló energiaforrások minden magyarországi felhasználásának nagyon tudok örülni! Egyébként már Bécs se az, ami régen volt, ott se kapni semmit! Bementem egy nagy kínálatú, jól bejáratott újságoshoz, hogy vegyek Strassenbahn Magazin-t (német villamosos újság), nem volt. Bementem egy nagy kínálatú, jól bejáratott vegyesboltba, hogy vegyek guaranás ásványvizet, nem volt. A Stephansom-t már el se mentem megnézni, biztos az se volt a régi helyén :)
Ma már csak módjával kell pakolásznunk. Viszont sz*patóágon vagyunk: egész nap a UPC szerelőjét vártuk. Késett, emiatt nem indultunk el bevásárolni (pedig kéne), és mikor kijött, kiderült, hogy a cég adataival ellentétben nincs kábel a házban, így nem lehet bekötni. Remélem az ADSL-lel nem lesz ilyen huncutság! Tulajdonképpen nem is hiányozna a sok pániktévé meg a "csakittcsakmostcsakönöknek", de mondjuk a Filmmúzeumnak, VH1-nek, és valamelyik krokodilcsatornának (=természeti témájúak) örültem volna, azok pihentetőek. Apropó krokodilcsatorna: a rádióban hallottam, hogy meghalt Steve Irwin. Kár érte, aranyos bolond volt, szerette a természetet, az állatokat, és igyekezett ezt minél jobban megosztani másokkal :( Egyébként egyesek valamilyen rejtélyes okból kifolyólag gazdaságunk fejlődésének bizonyítékaként szokták emlegetni, hogy egyre kevesebb az olyan ember az országban, aki termel vagy gyárt valamit, ehelyett mindenki csak szolgáltat. Nos, ez a szolgáltatás még nem igazán megy úgy, mint kicsivel nyugatabbra:
Szóval erre a szolgáltatás nevű dologra még kicsit gyúrni kéne, mert ez még nem az. Tök potyára itthon szobrozva töltjük az életünket, vagy éppen telefonálgatunk-intézkedünk-szervezünk - pont úgy, mint húsz évvel ezelőtt abban az állítólag eltűnt rendszerben :-/
Estére kezd kialakulni egy lakás-szerű lakás képe. Most már a saját gépem előtt ülök, és egy olyan magnókazettát hallgatok, amit 13-14 éves koromban úgy készítettem, hogy a C64-et bedugtam a tévébe (neki ugyanis még nem volt külön képernyője - ezt azok kedvéért mondom, akik nem láttak ilyet (számomra is meglepő, de vannak ilyenek:)), a tévé (Orion Viking rulz!) hangszórója elé odatettem a fejhallgatót, azt pedig bedugtam a hifitorony magnójának egyik mikrofonbemenetébe. Ez az átjátszási mód már akkori önmagamnak is primitív volt, de hirtelen nem tudtam jobbat kitalálni, márpedig akkor is akartam kedvenc C64-es zenéimet hallgatni, amikor épp nem volt lehetőségem összerakni a masinát. Mert hát az nem is volt kis bonyulultság, főleg amiatt, mert csak akkor tehettem, ha épp senki nem tévézett. Akkor masina elővesz, adaptert gépbe bedug, adaptert konnektorba. Antennakábelt gépbe bedug, másik vége tévébe. Magnó elővesz, bedug, kazetta elővesz, Turbo Tape betölt, "L› " (ez egy l betű és egy jobba mutató nyíl akart lenni, de röptiben nem találtam megfelelő karaktert Windowson, keresni meg nincs kedvem), és hajrá. És ami a legfurcsább, azok a zenék, amiket akkor felvettem (ha jól emlékszem, betegen otthon voltam suli helyett), még mindig meghallgathatók az ezeréves kazettán. Mindezt egy olyan világ közepette, ahol közel sem vagyok biztos, hogy 16-17 év múlva triviális lesz meghallgatni az mp3-ainkat :-/ Na mindegy, szóval mennek ezek a régi háromsávos zenék. Az előbb a Neverending Story-é szólt, Mariann be is jött, hogy "jé, a Végtelen történet?". Én meg mondtam, hogy igen, és emlékeim szerint mindjárt vége lesz a B oldalnak. És voila, pár másodperc múlva csattant a kazetta vége, fordíthattam meg. Asszem kicsit sokszor hallgathattam meg annak idején ezt a kazit, ha még ma is így emlékszem arra, hogy pont a Neverending Story közben van vége az oldalnak :) Egyébiránt fárasztó dolog ez a kicsomagolás. A derekam fáradt a sok hajolgatástól, az orrom háromszor körbecsavarodott az arcomon a sok portól, kicsit el is vágtam az ujjamat. És most furcsa, hogy le tudok ülni, hogy ezt begépeljem. Tévé nincs (majd holnap jönnek a UPC-sek), net sincs (nem is tudom hány év után először fordul elő velem), olvasni meg nincs erőm. Persze sikerélmény is van: felavattuk a lakást első ebéd és első nagydolog ügyben. Nem kell fintorogni, ez is az élet része, sokkal inkább, mint az internet :))
Na, most kipróbáljuk, milyen az offline blog-írás. Mondjuk az internet kitalálása előtt mindenki offline írta a blogját, és naplónak nevezte. Nekem akkor is furcsa. Most mindenesetre már másnap van, és antedatálom (így mondják?) a bejegyzést. Ha a fentebbi dátumhoz viszonylag közel olvassátok, akkor sikerült valahol felraknom a netre, ha nem, akkor viszont mikor ezen sorok megjelennek számítógépetek képernyőjén, már megint van ADSL-ünk :) A mai nap még a tegnapinál is jobban a költözködésről szólt. Konkrétan annyi történt, hogy jött egy rakás elmondhatatlanul jófej ember, és segítettek a dobozraktárat, ami pár nappal azelőtt még az albérletünk volt, áttranszponálni öt utcával arrébb. Ezúton is szeretném megköszönni nekik, nem kicsit segítettek, hanem óriásit! Azt hiszem, ők is sokáig emlegetni fogják a napot, de a hangulat kimondottan jó volt ahhoz képest, hogy mindenki legalább két dokkmunkás teljesítményét adta le egységnyi idő alatt. A folyamat bizonyos szakaszaiban 10-12 ember forgott, plusz egy teherautó, egy furgon és 2-3 személyautó - tiszta nagyüzem volt! A végén Almár Ákos és Intersziti még kicsit maradtak, így szemtanui lehettek annak, ahogy Mariannal kicsit különbözőképpen képzeltük el a nagyszoba berendezését. De azért nem kellett sokat áttologatniuk :) A végére aztán úgy egymásrahangolódtak humorilag, hogy az megdöbbentő volt, egymás alá adták a szóvicceket. Mégegyszer köszönöm nekik is, és a többieknek is, hogy eljöttek!
Beköszöntött a szeptember, és gyorsan én is beköszön(t)ök ide, mivel holnaptól egy ideig nem lesz otthoni internetünk - lévén az otthon éppen áthelyeződik máshova, olyan tempóban, amivel az ADSL nem tud lépést tartani. Szóval holnap reggel szétszedem a gépet, és bár remélhetőleg hamar össze fogom tudni rakni az új helyen, a világháló egy ideig még nem fog utánunk jönni. A mai nap egyébként már elmondhatatlanul-nagyon a költözés jegyében telt, lassan már csak én meg a számítógép nem vagyunk bedobozolva :) Akinek van ilyesmire lelki ereje, drukkoljon nekünk, hogy hamar és gond nélkül túllegyünk a "cíhelődésen". Hogy addig is teljen az idő, numizmatizálok egy kicsit lefekvés előtt. Az érméim ugyan valahol a kartonok mélyén lapulnak, de ezeket még korábban bescanneltem. Imádom azt, amikor egy megszokott érme hirtelen valamilyen formában újat mutat! Ez legtöbbször valamilyen évforduló alkalmából szokott előfordulni. 2002-ben például Kossuth Lajos születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelte az, aki affinis az ilyesmire (nem akarok senkit megbotránkoztatni, de Széchenyit, Deákot vagy éppen Görgeyt többre becsülöm Kossuth apánknál - ezen érzéseim egy sokoldalas disszertáció témája lehetnének, úgyhogy erről csak annyit, hogy általános iskolásként holmi történelemversenyek (pályázatok) miatt túl sokat foglalkoztam 1848/49-cel, különösen a "mi miért történt utána" témakörrel). Mindenesetre ebből az alkalomból Kossuth visszakapta régi helyét a százforintoson egy időre. Mivel papír százas már nem volt ekkor, profilja a százas érme hátsó oldalára került, a címer helyére. Szerencsére Deák is kapott saját emlék-hátlapot a saját évfordulóján. Igaz, ő "csak" a huszason, de végülis egy másik "huszason" (a húszezresen) amúgy is ő van :) Az ötvenforintos érméből rögtön többfajtát is tudok mutatni. Baloldalt a normális hátlap látható, középen az EU-ba való belépésünk emlékére készített verzió, jobboldalt pedig a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat megalakulásának 15. évfordulóját ünneplő ötvenes háta látható. Ezek az eddig látottak egyébként mind rendes fizetőeszközök, tehát - bár kevesebbet nyomtak belőlük - az értékük nem különbözik a szokásostól. Másutt persze ez sokkal természetesebb, annak idején emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a nyugatnémet két- vagy ötmárkásnak (már nem emlékszem, melyiknek - de még az is lehet, hogy mindkettőnek) többfajta "fej" oldala volt. Konkrétan más-más emberek arcéleit lehetett rajtuk látni. Persze ilyen játszadozások voltak korábban, a rendszerváltás előtt is. A régi ötforintost már bemutattam, ezért most csak a hátoldalát nézzük. Mit ad Isten ("iiiilletve hogy-hogy nem, elvtársak" (C) Hofi) itt is Kossuthot láthatjuk profilból. Persze csak a rendes ötforintoson, mert az 1983-ban a FAO (Világélelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezet) tiszteletére kiadott érme hátoldalán a szervezet logója és egy kukoricacső vette át a helyét. Mi több, egész sorozat FAO-érme készült, volt húszfilléres és tízforintos is! Ezeket most nem tudom bemutatni, de biztos el tudjátok képzelni őket... Jóval különlegesebb számomra a '85-ös FAO huszas, mely azonban már nem forgalmi, hanem inkább fantáziaérme. Kicsit vicces ez a betűtípus, hisz ilyen tipográfiával szerintem soha nem fog forgalmi érme készülni, mégis van valami furcsa bája. No, majd valamikor folytatom, addig is jók legyetek! :) Előzmények: 2006 július-augusztus
|
||
 |
||
 |
|
|
