| AKTUÁLIS ARCHÍV LINKEK | ||
|
 |
|
|
|
Piszok meleg volt ma. Ezt persze csak azok kedvéért írom le, akik a Déli-sarkról, vagy a Nemzetközi Űrállomásról olvassák ezt a blogot, mert a többiek szerintem észrevették :) A forróság megihletett: A Nyugatitól a Mechwart ligetig Kibírhatatlan ez a meleg! A szandálom talpán még mindig ragad a szurok, ami fél órával ezelőtt, a Thököly úton, a zebrán átkelve ragadt oda a kockakövek közül - de az is lehet, hogy már maga a szandál anyaga olvadozik? A zebra mellett a járdán szendvicsember piheg az árnyékban. Illetve nem is igazi szendvicsember, hiszen nem elöl-hátul viseli a reklámot, hanem csak elől. Amikor pirosra vált a lámpa, az autók elé ugrik, hasa elé emelve a hirdetést, aztán a tilos jelzés végén pánikszerűen a járdára menekül előlük. Most a jelek szerint szünetet tart: már vagy a harmadik piros telik el, amikor nem végzi a munkáját. Valahol megértem; ebben a melegben a budapesti autósok elé állni, pluszban egész nap a kipufogógázaikat szívni, nos, ez valami olyan dolog, ami a Genfi Egyezményben valószínűleg a "tiltott kínzásmódok" felirat mellett szerepel! Hopp, erre a villamosra sem fogok felférni. Nem baj, a távolban látom, ahogy az Oktogontól elindul a következő. Egy perc múlva már egész közel jár, és bár a megállóban álló villamos már berreg, hogy az utasok befejezzék a felszállást, egy középkorú úriember még odaszalad, és megpróbálja felpréselni magát. Biztos hiányzik neki a tömeg és a levegőtlenség! Ehhez képest a következő szerelvényen akár ülőhelyem is lehetne - ha le mernék ülni. De nem merek, mert félek, hogy odahegedek a székhez. Egyébként ezen a villamoson nem csak több hely van, mint az előzőn, de hamarabb tovább is tud indulni; nem veszít zöld jelzést a lépcsőn tolongó utasok okán becsukódni nem tudó ajtók miatt. Elindulunk. Száraz, szinte gépszerű hangot hallok, amint az Alkotmánybíróság ülésezési rendjéről beszél. Elképzelem magam előtt, ki lehet az, aki ilyen forróságban ilyesmire használja a kevéske oxigént, ami a levegőben található: középkorú ügyvéd, esetleg egy középvezető, aki villogni akar a titkárnője előtt. Odanézek, és ehhez képest azt látom, hogy egy huszonéves srác, raszta hajjal, rövidgatyában, színes trikóban. Beszélgetőpartnerei is hasonló korúak. Hiába, változnak az idők: mi annak idején azt veséztük ki ilyenkor, hogy melyik miniszoknyás csajnak van a legszebb lába a villamoson, ők ehelyett alkotmánybíráskodnak... A Szigeti lejárónál eszeveszett szépségű lány száll fel, de olyan csúnyán néz maga köré, hogy mindenki elfordul ijedtében. Magamban megpróbálnám találgatni, hogy mitől lehet ilyen morcos, de aztán abbahagyom, hisz az előbb is hogy befürödtem a bíróságról beszélő géphangú suhanccal. Megpróbnálnék az ablakon kibámulni, és a város panorámájában gyönyörködni, de nem tudok, mert a szomszéd üléspár felől sivítás hallatszik. Egy kisfiú megunta az édességet, amit addig rágcsált, és ráparancsolt őt kísérgető fiatal apjára, hogy tegye el azt. Amaz így tett, ám az ifjonc pár pillanattal később mégis inkább folytatta volna a nassolást. Az apa próbált következetes szülő lenne, és nem akarta visszaadni a cukrot. A gyerek erre rávert egy nagyot nemzőatyjának térdére, és kijelentette, hogy "megmondalak anyának". Erre gyorsan visszakapta az édességet. Ebből a gyerekből nagy ember lesz, akárki meglássa, még a tévében is benne lesz. Például a rendőrségi hírekben. Bár, végülis, mi közöm hozzá, ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások nevelési stílusa fölött? Nagy csörömpöléssel kanyarodunk be a Margit körútról
a Margit körútra. A villamos valamikor úgy egy évtizede egyszer
megúnta, hogy itt mindig kanyarodnia kell, és leugrott a sínről,
hogy benézzen a szemközti Vasedénybe. Nem találhatott ott semmi
érdekest, mert a többi villamos nem követte példáját. Szerencsére.
Tényleg, mondtam már, hogy marha meleg van? Nem baj, mindjárt megérkezek
célomhoz, és akkor elhagyhatom ezt a nyolctengelyes szaunát. Már
ha eljutok valahogy az ajtóhoz. Na, végre megjöttünk, leszállok. Mechwart liget. Mechwart megvan, szobor képében, de hogy a liget hova tűnt? Most se találom meg, csak valami sovány kis parkocskát. Talán majd legközelebb sikerrel járok! © Varga Ákos Endre, 2006. június 26. Villamosok helyett most megint numizmarháskodunk egy kicsit! Két olyan címletű érmét mutatnék be, melyek utolsó formájukban a kedvenceim közé tartoztak, és melyekről csak később tudtam meg, hogy egész újak voltak, mondjuk az egyforintoshoz képest. Az egyik ilyen az ötvenfilléres volt: Szerettem, mert kevés volt rajta az üres felület, és persze mert az új Erzsébet híd volt a hátoldalán (itt jegyzem meg, az ötszázasén is az volt, ebből sejthető, milyen fontos volt a rendszernek ez az építmény). Meglepő módon egészen 1999-ig nyomták, de most nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan nézett ki 1967 előtt (ugye az új Erzsébet hidat 1964-ben nyitották meg, sokkal hamarabb tehát nem kerülhetett egy pénz hátlapjára:). Hát eléggé másképp: Na, a későbbi ötvenfilléressel ellentétben ez egyátalán nem tetszik. Olyan, mint valami tantusz, bár persze újkorában vélhetően szebben nézett ki, mint itt. Csak hát alumíniumból verték, és az hajlamos gyorsan kopni - lásd a különbséget a kopottra használt '48-as, és a szépen elspájzolt '65-ös közt. Másik bemutatandó fizetőeszközünk címlete ma is létezik: a kétforintos. De hol van feelingben a mai kétforintos a régi, még "bélásnak" nevezetthez képest! No, és itt jön be megint az, hogy elég későn tudtam meg: a gyerekkoromban megkedvelt "réz" érme nem volt sokkal idősebb nálam. A második világháború utáni kétforintosok családja így néz ki:
Bal szélen a legöregebb verzió látható, őt '46-ban és '47-ben verték. Közel háromcentis átmérőjű, tehát elég nagy, ugyanakkor alumínium mivoltából adódóan könnyű, felettébb igénytelen kivitelű tantusz (bár a "forint" felirat érdekes tipográfiájú). Mivel nem vagyok szakértője a témának, igénytelenségét látva még az is megfordult a fejemben, hogy valami próbanyomat vagy hamisítvány van a birtokomban, de erről nem sikerült meggyőződnöm. Mindenesetre olyan érzés kézben tartani, mint egy rulettzsetont - nincs "pénz érzete". Egy jellegzetesség azonban rajta is megvan: az érdekes vonalvezetésű 2-es számjegy. Ki tudja, 1950-ben talán pont az igénytelen kivitel miatt reformálták meg? Mindenesetre kisebb lett, és már réz-nikkel ötvözetből készült. A kivitele is finomodott bár még mindig nem volt az igazi. Az elkövetkező évek alatt természetesen ő is készült mind Rákosi-, mind Kádár-címerrel, illetve a végén az ötvözet összetételén is változtattak. Végül számomra meglepően későn, 1970-ben került forgalomba az a fémdarab, ami kiskoromban sokáig "a" fémpénz volt, mivel ilyet kellett kunyerálnom bizonyos automatákhoz, ilyennel fizettünk a nyilvános vécén, egy ilyet adtak az üres sörösüvegért az üvegvisszaváltóban, és persze róla énekelt a P. Mobil is a "Kétforintos dalban" :) Ez a pénz anyaga (a sárgás-vöröses-mittudoménmilyenes réz-cink ötvözet) miatt mindig könnyen előkerült a pénztárcából (nem tudom, direkt volt-e, de mint gyakran használt pénznek, egyátalán nem vált hátrányára, hogy nem lehetett mással összetéveszteni - na jó, talán az osztrák egyschillingessel, de olyat akkoriban kevesen hordtak állandóan maguknál). Na, szóval ennek az érmének a "2"-esétől teljesen kivoltam. Órákon néha a füzet szélére rajzolgattam, annyira tetszett. Jó perverz, mi? :) Persze szokatlan volt a szélén körben benyomkodott felületű elő- és hátlap is. Másképp nézett ki, mint a többi, pénz, na. És most jön az a kérdés, ami miatt tulajdonképpen felvettettem ezt a témát: miért nevezték "bélás"-nak a kettest? Egyátalán melyik változatot hívták eredetileg annak? Mindegyiket? Valaki írja meg kérem az etimológiáját ennek! Előre is köszönöm! :)
Nem nagyon érdemlitek meg ;-) de itt van még egy villamosos frissítés:
No, aki a vendégkönyvben a közlekedési oldalaim frissítését hiányolta, már megint van mit nézegetnie:
Ha már az imént Hágáról írtam, a holland villamosos túráról szóló sorozatot is ezzel a várossal kezdem: Földalatti és villamosfeletti :) villamosok, melyek hol egy modern tömbön másznak keresztül, hol csatornák mellett futnak a zöldben, hol pedig homokdűnék között fordulnak...
A fentebbi "!=" jelzést talán nem mindenki tudja értelmezni: ez egy programozásnál használt logikai operátor, mely emberi nyelven egyszerűen azt jelenti, hogy "nem egyenlő". Nem különösebben szellemes, de valamit ide kellet írnom, az elmúlt percekben ugyanis azon elmélkedtem, hogy miről is szólna elvileg az építészet. Szerintem egy jó épület elsősorban funkcionális (jól használható arra, amire tervezték), és bónuszként esetleg lehet szép is. A szépség ugyanis relatív, illetve valami utólag is széppé válhat a közízlésben (pl. az Eiffel-torony), tehát nem szabad csak arra hajtani, hogy valami feltűnő és/vagy szép legyen. A magyar építészek mondjuk nem nagyon erőlködnek ezzel, az épületeik általában egyszerre rosszak és csúnyák (_szerintem_ ilyen az új Nemzeti Színház, ami olyan, mint egy gipszstukkókkal és egyéb csecsebecsékkel telepakolt óriási írógép), de a minap Hágában láttam egy elgondolkoztató épületet: Ha ebből csak annyit látunk, mint ezen a képen, talán azt mondjuk, hogy "jajj, még egy üvegház". Ha viszont a városban betöltött szerepét nézzük - na nem hangzatos PR-dumákban, hanem a két szép szemünkkel, ...
... akkor lehet, hogy máris másképp érezzük. A jókora tömbön ugyanis utcák mennek át, átriumrendszert alkotva. Plusz átmegy rajta a villamos is. Szóval bár egy hatalmas kocka az egész, nem trombózist okozó idegentest a városszövetben, hanem valami, amit kívül-belül, alul-felül átjár az élet. Ráadásul az üvegfal mögött tagozódik a homlokzat, így közelebbről nézve nem is annyira kocka (ne hasogassunk szőrszálat, miszerint téglatest), mint első látásra érezzük. Pesten most hirtelen nem is tudnék ekkora tömböt mondani, legalábbis új építésűt (a Westend "Cicicenter" nem ér, bár voltaképp valami hasonló szemléletet tükröz), de azért érdekelne, hogy vajon tudnának-e, akarnának-e ilyet tervezni nálunk, és hogy lenne-e egyátalán igény rá a beruházók részéről. Vajon ha lenne egy vadonatúj kormányzati központunk, az ilyesmi lenne, vagy valami elzárt elefántcsont-torony, amit csak a kiválasztottak közelíthetnek meg? Na mindegy, csak meg kellett említenem, hogy jó volt egy nem monolit jellegű modern épülettömböt látni :) Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy egy épület milyensége csak a környezetével együtt ítélhető meg. Egy modern épület lehet jó egy földrajzi helyen, és lehet tök rossz egy másikon. Kell alázat az épített környezethez, ami a hágai példánál nem jelentett gondot (és ami viszont a Kálvin téri üvegakváriumok építőjéből teljesen hiányzott)... Van még egy fotóm, ez Amszterdamban készült: Remélem, senki nem fogja illetlen poénkodásnak venni, de meg kell kérdeznem, hátha a blog olvasói közül valaki tudja: ez a toronyépület, mely a helyi "World Trade Center"-nél áll, csak véletlenül néz ki úgy, mintha annak a bizonyos szeptember 11-ének akarna emléket állítani a mesterséges töréssekkel-repedésekkel szabdalt függönyfallal? Vagy ez egy régebbi épület, és az asszociáció csak képzelgés? Reggel Na, mai semmitmondásom azzal kezdődik, hogy beleakadtunk egy Paris Hiltonnal foglalkozó műsorba Rianna reggeli tévétávkapcsoló-nyomkodása közben. Van ez a két senki lányka, a Hilton-család örökösei: egyszerűek, mint egy pont, soha semmit nem csináltak, dobálják a pénzt, amiért nekik soha nem kellett megdolgozniuk, és az emberek ezért cserébe rajonganak értük. Normális az emberiség? Mert az egy dolog, hogy ők nyomatják magukat, de hogy van, aki ezért fizet, az durva. Úgy látszik nem csak Hiltonék nem becsülik meg a pénzt... (És basszus, most még én is velük foglalkozom :O Na nem baj, talán egy-két plusz látogatót fog hozni a blognak, ha a webkeresők itt is megtalálják a nevüket;)
Most ne várjatok tőlem magvas gondolatokat, mert nagyjából az egész napot átkómáztam. Piszok fáradtnak érzem magam, semmit sincs kedvem csinálni. Villamosos weboldalakat se, akárhogy is kéritek a vendégkönyvben - érjétek el a főnökeimnél, hogy munkaidőben, munka helyett csinálhassam őket (és persze hogy ezért ugyanúgy megkapjam a fizut), és akkor esetleg, de a szabad idő most inkább a pihenésé. A passzív pihenésé, amit Rianna ráadásul kezd is unni - igaz, máskor meg ő az, akit a napsütéses délután közepén aludva találok :) Na mindegy, ti se gúvasszátok a szemeiteket monitor előtt, mars valami mást csinálni! Ha jók lesztek (és megvásároljátok nekem az amazon.de kívánságlistámon levő könyveket;), majd lesz újabb oldal nemsokára!
Tele van a kis piros hócipőm azzal, hogy a vendégkönyvemet állandóan telespammelik mindenféle hirdetésekkel. Filozófiailag idegesít, hogy valami semmirekellő pénzt zsebel be azért, hogy sok-sok helyet teleszemetel a hülye kéretlen hirdetéseivel, tönkretéve mások kommunikálását/szórakozását. De még ennél is idegesítőbb, ha belegondolok, hogy ezek a kétes elemek éhenhalnának, ha sok ember nem kattintana rá időnként a reklámjaikra. Azaz ők azért csinálhatják azt, amit csinálnak, mert megvan a közönségük. Emberek! Könyörgöm, ne kattintsatok minden feliratra, ami alá van húzva, vagy ablakra, ami azt ígéri, hogy sok pénzhez juttat/megnöveszti a micsodádat! Az internet halálához vezető út a ti hiszékeny jóindulatotokkal van kikövezve :( Aláírás: Don Quijote de la Plaza
Én nem hiszem, hogy százas vagyok... numizmánia! Ami most jön, voltaképp nem is numizmatika, hiszen nem érmékről, hanem papírpénzekről lesz szó - de nem vagyok biztos benne, hogy a 'notafília' szót magyarul használják-e. Meg egyébként is olyan lüke hangzása van :) Mindenesetre most is azt szeretném demonstrálni, hogy a mindennapi tárgyak egyfajta zsebrevágható történelemóraként is funkcionálnak. Mai főszereplőnk a százforintos bankó. "Őrá" vélhetően szinte mindenki emlékszik, hiszen jellegzetes darab, ráadásul még az én gyerekkoromban is meglehetősen értékes volt - aminek fényében különösen szomorú, hogy mára már nincs is százforintos papír formában. Ha százas, akkor "Kossuth, a punk": a nagy politikus jólfésült arcképe szinte az egész második világháború utáni korszakot végignézte, igaz, olyan arckifejezéssel, mint akinek ez nem okoz túl sok örömöt :) Persze gyorsan el kell mondjam, hogy nem ez volt az első százforintos, hiszen '46-ban kiadtak egy olyan igazi népi demokratikusat is, sarlót tartó parasztasszonnyal a címlapon, illetve kalapácsot és búzakalászt tartó kezekkel hátul. Bár ez nem teljesen az az éra volt, szimbolikájában mégis "forradalmi-munkás-paraszt-kormányos" lett a Magyar Köztársaság első százasa. A legérdekesebb a színe: kék; ettől olyan volt, mint a 'Gazdálkodj okosan' című társasjáték pénzei - persze az őt megelőző mill- és bilpengők sem voltak különbek. Igaz, azokkal ellentétben ez az új százas valódi értékkel bírt. Na mindegy, majd róla is beteszek egyszer egy képet.
Szóval a "kék százas" offszet-technikája után '47-48-ban létrehoztak egy némileg igényesebb eljárással készülő új papírpénzt, mely egészen 1970-ig, az ötszázas megjelenéséig a legértékesebb forgalmi papírpénzünk volt. Mivel ezek még a Magyar Köztársaság évei voltak, a bankó közepére a Kossuth-címer került. Ez '49-ben az erősen "vonalas" Rákósi-féle címerre cserélődött, de Kossuth töretlenül elbámult mellette. A Kádár-rendszerben megint hozzányúltak a pénzhez, ami természetesen ismét a címer cseréjét jelentette (felülről a harmadik bankó). És ez még mindig nem volt a történet vége, hiszen a rendszerváltás után nem csak a Lánchídról került le a vöröscsillagos-búzakalászos címer, de innen is. A sors fintora, hogy az új Magyar Köztársaságnak már nem a Kossuth-féle pajzs volt a címere, hanem az, mely a Szent Koronát is a tetején hordja. Pedig Kossuth még trónt is fosztott pályafutása során, ehhez képest a hátralevő években bámulhatta a címert. A rajta látható jegybank-elnöki aláírások is már történelmiek: Bod-Péter Ákost Surányi György váltotta. A papírszázast hivatalosan '98-ig használhattuk fizetőeszközként, igaz, addigra azért már kiszorította őt a kétféle fémszázas, különösen a mai, bimetálos. De legújabb kori történelmünk (van egyátalán még ilyen, hogy 'legújabb kor', vagy azt is elsodorta a rendszerváltás?) nagy részét akkor is finoman nyomon tudjuk követni ezeken az elaggott fizetőeszközön. Meg azt a szokásunkat, hogy hajlamosak vagyunk csak a cégért átfesteni, és nem változtatni a többi részleten... :-/
Valahol összezabáltam valami nem jót, mert az emésztőrendszerem mindkét irányba különféle kihívásokkal küszködik. Nem részletezném, de egy elég kis betűkkel teleírt, nagy alakú angol könyvet már kiolvastam a lakás legkisebb helyiségében... Na mindegy, most jöjjön valami egészen más:
Tudom, sokan nem találják olyan izgalmasnak a jegy-mániámat, mint én, de azért ez a peronjegy szerintem elég dögös. A kiadási (és ez esetben érvényességi) helye miatt, az ugyanis egy kis velszi (sznoboknak Wales-i) falu, melyről sokáig úgy gondolták, hogy a világ leghosszabb nevű települése. Lllanfairpwllgwyngyllgogerc... Lllanfairpwllgwyngyllgogerchwyrndrobwil... Lllanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch. Vagy valami ilyesmi. Azért elég gáz lehet innen tévériport végén elköszönni: "Gipsz Jakab, ertéelklub, Lllanfairpwllgwyngyllgogerychw... a tökömbeis, valahonnan!" :O
Ez a nap arról szólt, hogy a magyar ún. "vendéglátás" megmutatta, mennyire nem tudja, mit jelent ez a szó. Először egy kollegám akart volna helyet foglalni a kedvenc pizzériánkban az esti foci VB meccs nézéséhez, mire megtudta, hogy "nem lehet nézni a meccset, mert közben záróra lenne, úgyhogy inkább nem közvetítjük". Azaz fontosabb az, hogy kényelmesen hazamenjenek, mint a bevétel. Amúgy a hely teraszt építtetett a VB alkalmából, hatalmas plazmatévével, de csak a délutáni meccset lehet nézni. Istenem, van ez így, nem kell nekik a bevétel, meg a macera ezekkel a... mikkel is?... megvan, vendégekkel. Engem speciel hidegen hagy a foci, de hogy valaki ilyen vígan sétáljon el a bevétel mellett, az meglepett. Aztán délután egy baráttal Közép-Budán akartunk volna leülni valahova, és inni valamit. Én kólát, ő sört. Nos, volt tűzforró, égett virsli szagú sátor, meg ihattunk volna drága koktélokat a napon ülve egy másik helyen, miközben kicsit arrébb üres helyek pihentek az árnyékban, "VIP" feliratú kordonnan elkerítve. Az ott se levő veri importent-ek annyira fontosak, hogy az ott levő vendég már nem is számít, nekik nem jár az árnyék? Ezen elkesederve bementünk egy plazába, ahol az első helyen tíz perc alatt nem tudtuk elérni, hogy a pincér odajöjjön hozzánk. Az étlapot kihozta, aztán mindenfelé sétafikált - neki senki nem mondta a jelek szerint, hogy néha a vendégekre is oda kéne nézni (a konyhában dolgozó kollégával néha azért elbeszélgetett az ajtón keresztül). Felálltunk, átmentünk egy másik helyre, de ott is hasonlóak voltak a tapasztalataink. A pincércsaj egyszer két percen át nézte az étterem előtti falra kitett plazmatévén a reklámokat, miközben ránk egy pillantást se vesztegetett. Már épp innen is továbbmentünk volna, amikor egy másik pincér előkerült, ő legalább tudta a dolgát. Mindesetre elmondható, hogy idegenforgalmi főszezonban, belvárosi helyeken olyan színvonaltalan a kiszolgálás, hogy azért még a szocializmusban is rászóltak volna a személyzetre. Egy valami van csak: ár. Itt minden ún. vállalkozó csak a gyors profitra törekszik; arról, hogy hogyan kellene ezeknek a dolgoknak mennie, halvány lila dunsztjuk sincs. Nem is érdekli őket, mert ha bejött a pénz, eladják a helyet, és valami máson akarnak majd szakítani. Mi meg csodálkozunk, hogy egy csomó helyre szívesebben mennek a turisták. Mert olcsók már nem vagyunk, de a magas árakhoz képest cserében színvonalat sem nyújtunk. Úgy sejtem, hogy a legvilágvégibb görög falu legutolsó tavernájának tulajdonosa többet tud a vendéglátásról, mint az összes magyar vendéglátós iskola és főiskola együtt...
Azért voltam ilyen nagy csendben, mert egy villamosbarát kollegával elhussantunk Amszterdamba, ahol hatalmas villamosfelvonulás volt egy holland vasútbarát szervezet hetvenötödik szülinapjának alkalmából. Meg még Hágában is körülnéztünk, ahol tujával kimentünk a tengerpartra, aztán nem fürödtünk, hanem visszajöttünk egy másik tujával. A két esemény közt némi majdnem-napszúrás-kapás is volt, de eleve végig olyan meleg volt odakint, hogy csak néztünk. Majd persze lesznek képek is minderről :)
Néhány kép és gondolat a Baross tér átalakul(gat)ásáról:
Az embernek általában kialakult elképzelése van arról, hogy egy-egy városrész milyen. A Józsefvárosról az jut legtöbbek eszébe, hogy ráférne némi rendrakás, a Rózsadombról az, hogy ott laknak a gazdagok, a Havanna telepről pedig az, hogy oda nem jó sötétedés után menni. Ezek az általánosítások általában sértők, mivelhogy csalnak. Beteszek most két képet ennek illusztrálására:
A baloldali kép a belvárosi dzsumbujnak tartott Erzsébetvárosban készült, a Rózsák terén. Még nincs teljesen kész a templom körüli terület rehabilitálása, de nagyon kellemes hely már most is. A jobboldali fotó ellenben a polgárias Újbuda (XI. kerületi gyerek vagyok, de nem szeretem ezt a nevet - olyan mesterkélt!) egyik polgárias, központ közeli utcácskájában készült. A szakadt portálon látható felirat: "komplett felújítás, kőműves, ács, bádog, tetőfedő, villany, víz, gáz, fűtés, gipszkarton, festés, PVC, parketta, burkolás". Gondolom a felsorolás arról szól, hogy mi mindent kellene ezzel az épületrésszel sürgősen csinálni... Igazából semmi különöset nem akarok mondani ezzel a bejegyzéssel, csak azt, hogy míg a budai oldalon, amit alapból előkelőbbnek, rendezettebbnek fogadunk el, csak "közüzemi" felújítások történnek - két éve meg nem nyitott aluljáróval (Bocskai út-Fehérvári út kereszteződés), otromba beton mellvédekkel körbevett virágágyásokkal (Kosztolányi Dezső tér), és senki által átvenni nem kívánt, erőltetetten szecesszióskodó "forrásházzal" (Szent Gellért tér), miközben a Körtéren álló házak homlokzatai vakolat terén úgy néznek ki, mintha most ért volna véget a háború, addig másutt olyan közterületeket is felújítanak, melyek nincsenek is szem előtt. Na, és persze ott van a "mindenki" által mindig felemlegetett, de ugyanennek a mindenkinek csak választások környékén fontos Moszkva tér:
"Ez a virágláda a 2009-re megújuló zöld
Moszkva tér Park megépítésének első lépése"
Ma Riannával elmentünk bor- és sajtfesztiválra a Millenárisra. Ez egy viszonylag új polgári divat, hogy az emberek kimennek valamilyen közeli közterületre (a borvidékek helyett, ahol a bor - jó esetben - készül), és eljátsszák, hogy értenek a borokhoz és sajtokhoz. Persze meg kell hagyni, hogy szórakoztató tud lenni egy ilyen délután, és a mai idő jó volt hozzá: se túl meleg, se túl hideg. Mi már körülbelül tudtuk, mire vágyunk: például a "töki pompos" nevezetű étekre, ami gyakorlatilag a pizza falusi változatának tekinthető, és valami isteni. Csak valami jó nevet kéne találni hozzá, mert ezzel sajnos nem fog befutni, márpedig megérdemelné. Ezen felül ittunk jégbort. Ez az ilyen helyeken kaphatókhoz képest viszonylag drága volt, de szintén isteni. Aztán kóstoltunk kétfajta francia sajtot is. Fogalmam sincs, mik voltak, de bejöttek. Az egyik az a típus volt, amire az ember rávágja, hogy "ja, ez kamamber!", mire a szakértő lesújtó nézés kíséretében kijavítja, hogy "hogy' mondhat ilyet, ez nem kamamber, hanem 2003-as Papülapadon lá Bánszőr le Kopott de Márnő" :) a másik pedig úgy nézett ki, mintha tök lett volna, de nem tök volt, hanem tök jó! Etyeki borokat is kipróbáltunk, mert tetszik, ahogy Etyek környékén ennyire rámentek a bortermelésre. Szerintem nem is megy nekik rosszul: megkósoltam egy olyan nevű kistermelői bort, aminek a fajtájáról még sose hallottam, és az jutott eszembe, hogy ez semmivel nem rosszabb, mint pár flancos, gyümölcsös ízű külföldi itóka. Ugyanakkor továbbra sem tudok mit kezdeni a sok borszakértővel. A reduktív eljárás c. szöveget még talán megértem, de újabban azt vettem észre, hogy a száraz, félszáraz, édes jelzők nem azt jelentik, amit gondoltam, hogy jelentenek. Ráadásul ugyanaz a bor sokszor létezik ilyenben és olyanban is. És ha elhiszem azt, amit az emberek társaságban beszélnek, akkor gyakorlatilag én vagyok az egyetlen élőlény az országban, aki nem tudja elképzelni, milyen azt, amikor a Somlóhegyi Kuttyogós, a Kőbányai Lépegető és a Szamárhegyi Köhögtető nevű szűlőfajtákat összeházasítják, különösen annak tekintetében, hogy miben különbözhet ugyanez a nedű akkor, ha 2001-es, és akkor, ha 2005-ös. Azzal meg végképp nem tudok mit kezdeni, hogy "aranysárgába hajló, nagyon gazdag koronát mutató bor, mely sok cukrot hozó évjáratokban is száraz, karcsú tudott maradni. Illatában citrusok és mélyebb mézre utaló tónusok egyaránt érezhetők. Szájban tekintélyes édesség érezhető, amelyet lendületes savak tartanak egyensúlyban. Nagy értéke a bornak a díszítő ízek sokasága; mézeskalács fűszerek, méhviasz, téli alma és fügekenyér, erdei gombák teszik változatossá. Koncentrált és komplex, nagy érési tartalékokkal. " Milyenek azok a "lendületes savak"? Kiütik a fogat ivás közben, ha nem vigyázunk? És hogyhogy nem jön a frász a termelőre, amikor a pincéjében találkozik egy "karcsú borral", aki "nagyon gazdag koronát mutat" neki? Szóval azt hiszem, én már úgy fogok megvénülni, hogy valamiről csak akkor tudom megmondani, hogy jó vagy rossz bor, ha már megkóstoltam :)
A tegnapelőtti szegedi túra képeire még kicsit várni kell, addig lehet nézegetni a május elején készülteket:
Egyre inkább megszállottja leszek a rövid videók felvételének, még akkor is, ha csak félperces, bélyeg méretű filmeket vesz is fel, irgalmatlanul igénytelen hang kíséretében. A feelinget azért így is jól visszaadja, ezért ebben a beszámolóban három mozgó szösszenetet is elhelyeztem. Szerkesztői üzenet: a minapi, a hideggel és a globális felmelegedéssel kapcsolatos viccelődés csak viccelődés volt, nem kell meteorológiai fejtegetésekbe bocsátkozni arról, hogy miért szamárság abban a formában, amit leírtam :) További üzenet: a szinte mindenki által emlékérmének titulált szamarai trolibuszos tantusz másik oldalán az alábbi felirat olvasható: "AVTOBUSZ
TRALLEJBUSZ TRAMVAJ A felső sor elég világos, az alsó szerintem azt jelenti, hogy "utazásra folyó hóban". Már hogy nem az olvadástól folyó hóban :) hanem az adott hónapban, ami az érme másik oldalára van írva (a belinkelt példánynál január). Lehet, hogy havibérletről van szó? Vagy csak egy utazásra jogosít? Mindenesetre szerintem közelebb jutottunk az érme funkciójának megfejtéséhez :)
Itt van például a KÉV Metró Klubnak helyt adó épület (jobbra), melyhez szerintem azóta nem nyúltak, hogy Zorán és Frenreisz Károly útjai elváltak. Persze a homlokzat nem csak az elhanyagoltság miatt furcsa: a legfelső szint csak simán le van vakolva, de sebaj, oda úgyse néz fel senki. Aztán van ez a furcsa, kőlapokkal (?) borított főhomlokzat, melyről elsőre azt mondanám, hogy utólag került rá, vakolat helyett - ha a díszítések nem jelennének meg ezen is, a "főhajótól" (sarok) jobbra és balra. (update) Közben ketten is mutattak nekem régi képeket, a kőlapok és fali mozaikok az épület eredeti kinézetéhez tartoztak. Akkor Árkád Bazárnak hívták, Vágó József és László tervei alapján épült. Karakteres épület, de azért valahol megértem, hogy eldugták ide, a Tabakgasse-ba, és nem a Rákóczi sarkára építették :) A Nagykörút felé tovább haladva, a Kazinczy utca sarkán találkozhatunk a bal oldali képen látható erkéllyel. Úgy nézem, az épületet nemrégiben rendbehozták, így valahogy még furcsább a tipikus bérház-homlokzat közepén ez a régebbi korokat idéző kiugró. Ugyanakkor - nekem - tetszik :)
Jópár éve még nem volt lefalazva a fürdő kapuja, a hiányos deszkázaton át be lehetett nézni. Emlékeim szerint egy díszkutat, és a két oldalán felvezető lépcsőt láttunk, amihez nem volt nehéz hozzáképzelni a piros szőnyeget és a polgári nyüzsgést. A saját, hidegvizes forrásból táplált fürdő jelentősége a fürdőszobás lakások megjelenésével biztos csökkent, de nem értem, hogy egy ilyen helyen álló, ennyire karakteres épületet hogyan lehetett ennyire veszni hagyni!
Induljunk tovább. Közben nézzünk vissza a fürdő jellegzetes homlokzatára, és a mögötte tátongó űrre. Ez tényleg olyan, mint amikor egy ember mosolyából hiányzik egy fog, nem? Nem mintha a Dohány utca lenne a világ közepe, de azért ez így túlzás! Tovább menve a klasszikusnak mondható bérházak között meglepetten fedeztem fel két alacsonyabb épületet (jobboldalt fent), melyek mintha csak a külvárosból tévedtek volna ide. Ezek az utcaképben még úgy is foghíjt alkotnak, hogy állnak. Persze ha jó állapotban lennének, nem lenne velük baj, de nincsenek; különösen a jobboldali. És még egy - elég ótvar - budapesti szokást fel lehet fedezni a fotón: a földszint kifestését, és a homlokzat többi részének érintetlenül hagyását. A lenti üzletek vélhetően a saját portájuk rendbe hozásának érzik ezt a kimázolást, szerintem viszont ez rosszabb, mintha omladozna az egész homlokzat. Igénytelenség patyomkin-tatarozás :(
Én úgy képzelem, hogy egy kávéházhoz szervesen hozzátartozik az, hogy a bent ülő vendég kedvére bámulhatja a kinti forgalmat, errre itt egy butik kínálatát láthatja csak. Persze a kintiek még rosszabbul jártak, hiszen a homlokzathoz aligha illeszkedő kirakat megtöri a palota haromóniáját. Remélem, hogy az üzemeltető hamar észbe kap, és újra panorámaablakot csinál a kirakatból!
Belülről még sajnos nem láttam az épületet, pedig kíváncsi lennék ám rá! És persze szívesen "kávéházaznék" is egy jóízűt. Kis korom óta foglalkoztat a múlt század első felének művészeinek életmódja: én is szeretnék ott ücsörögni, egy capuccinót, vagy még inkább egy forró csokit kavargatni, néha kortyolni egyet belőle, és közben újrafogalmazni a készülő regényem egy-egy sorát. Persze notebook-on, mert ha kézzel írnék, abban senkinek nem lenne öröme, ti. az a mű rögtön el is veszne, mivel nem hogy más, de még én se nagyon tudom elolvasni a saját írásomat :) Na, majd egyszer! Addig befejezem ezt a szösszenetet, hiszen már hajnali kevés óra van. A morgós sétálást meg alkalmasint folytatni fogom. A kiegészítésekért köszönet Kelecsényi Kristóf Zoltánnak és Gumidaninak!
Két kollégám is úgy fogalmazott a napokban, hogy "ejj, de jó meleg telünk van", és sajnos igazuk van. Mindenki a globális felmelegedésről beszél, eközben tavaly alig volt nyarunk, most meg szintén nem sok jót ígérnek. Mindenesetre kikérem magamnak, hogy júniusban pulcsiban kelljen itthon ücsörögnöm! És ha már odakint néha a villám verdes:
Másnak is vannak állandó helyszínei az álmaiban? Nem valóságosak, hanem kitaláltak, melyek annyira valóságosnak tűnnek, hogy megnyugtató rájuk bukkanni álom közben. Nekem sok ilyen van, az egyik közülük egy gyalogosfelüljáró, ami leginkább az Osztapenkónál levőre hasonlít, a helyszín meg inkább az M7-es Budaörs melletti szakaszára, a háttérben a kopasz tetejű hegyekkel. Az álomról-álomra változik, hogy mi van a felüljáró alatt. Van, amikor folyó. Ha túl sokat vasutazom a való életben, akkor vonatok. Most éppen semmi se. De nem is az a különlegessége ennek a nemlétező felüljárónak, hanem hogy két lejárója van az egyik oldalon. Az egyik egy szépen kiépített lépcső, ami egy morgós öregasszony kertesházának kapujába vezet egyenesen, a járdára ellenben egy ingatag, korlát nélküli grádicson lehet csak lemászni. Na, nemrég az álombéli öregasszony egy csomó kacatot dobott ki erre a felüljáróra, köztük egy csomó érmét. Volt "Magyar Népköztársaság" feliratú mai forintos, egyforintos fémlapkájára nyomott kétforintos, és egyéb furcsaságok. Tök szomorú voltam, amikor felébredtem, hogy az érméket nem tudtam magammal hozni...
|
||
 |
||
 |
|
|
