Első találkozások...
... avagy gyerekkorom villamosai és földalattijai

[Click here for the english version]

Emlékek, ahogy eszembe jutnak, a típusok történetének időrendiségét teljesen figyelmen kívül hagyva...

UV kontra "Stuka"


Egy Stuka (3650) a 11-es villamos
Margit hidi hurokvágányában (Heinz Heider felvétele)

Szüleim és nagyszüleim "Stuka" névvel illették a villamosokat, melyek nagyiék Bartók Béla úti háza előtt szaladgáltak, én is így jegyeztem meg őket. Pedig olvastam ám valahol, hogy igazából "UV" a jelzésük, de számomra ez nem volt ellentmondás, gondoltam, hogy egyik a hivatalos név, a másik pedig a köznyelvben használatos. Ráadásul a kocsik hangja - főleg fékezéskor - tényleg emlékeztetett arra, amit háborús filmekben hallottam. Sok-sok éven át hittem, hogy a két típus egy és ugyanaz, aztán beestem az Index "Városi és elővárosi közlekedés" című topicjába, és ott enyhén skizofrén érzésem lett, amikor valaki azt írta, hogy "(itt és itt) Stukák, később pedig UV-k közlekedtek". Meg se mertem kérdezni, hogy most melyikről tudom rosszul, hogy az, ami, amikor valaki más megtette ezt. Ekkor tudtam meg, hogy a Stuka az UV elődje volt, nagyjából azonos kocsiszekrénnyel, de más villamos berendezésekkel és forgóvázzal, és hogy már 1940-ben közlekedett, míg az UV-k csak 1956-tól róják az utcákat. A rokonságnak, és úgy általában az embereknek mindenesetre nem tűnt fel a két típus különbözősége. Ez persze nem változtat azon, hogy a hozzáértők a BSzKRt/FVV/BKV 3600-as sorozatú szóló motorkocsijaira szokták a "Stuka" nevet használni, de nekem az UV akkor is szintén az marad...

A Stuka bemutatása a villamosok.hu-n


Az UV sorozat


A Budafokra tartó 3422 a Móricz Zsigmond körtéren,
2000. júliusában

Az UV villamosok kiskorom óta hozzátartoztak a világképemhez, mivel egyik nagymamám a Bartók Béla úton lakott. Ezt az útvonalat még ma (2004-ben) sem lehet elképzelni a Ganz-MÁVAG és a Ganz Villamossági Művek 1956 és 65 között gyártott járművei nélkül. Akkoriban még nem figyeltem meg, hogy nem csak egyfajta UV létezik, még a legegyszerűbb módon, azaz a középső ajtó szélességének nézésével se, azaz hogy egyszárnyú vagy kétszárnyú az a bizonyos nyílászáró. Ennek persze oka volt: kisebb koromban mifelénk, a XI. kerületben csak egyszárnyú középső ajtóval rendelkezők fordultak elő, a duplásak olyan helyeken közlekedtek, ahol én nem jártam.

Első általánosban aztán az osztály a város (és akkor számomra a világ) másik felébe ment úszni, "valahova Zuglóba", jobban mondva Pestújhelyre - tömegközlekedési eszközökkel. A Mexikói úti kisföldalatti-végállomás már ismerős volt számomra, mivel egy ideig a BVSC-be jártam úszni, hanem a villamos, amire ott felszálltunk, az furcsa volt: dupla középső ajtaja volt, a padló pedig még falécekből volt összeállítva, nem pedig gumiszőnyeggel volt borítva! Egy pillanatra megálltam az ajtóban, annyira szokatlannak tűnt az összhatás, de aztán elintéztem azzal, hogy biztos én nem figyeltem oda addig eléggé a Bartók Béla úti tujákra. Pár hónappal később jutott eszembe újra a furcsa UV (ne kérdezze senki, hogy honnan tudtam a típusjelzést, a másik nagymamáméknál mindig televolt a könyvespolc BKV füzetkékkel, biztos valamelyikben volt szó róla), elkezdtem figyelni a kerületben előforduló kocsikat, de újfent csak szimpla középső ajtósakat láttam. Sokáig azt hittem, hogy csak álmodtam a dupla ajtót, mígnem egy remizek közötti átcsoportosításnak köszönhetően felénk is feltűntek. Ekkor megnyugodtam, hogy mégse őrültem meg :-)


Illusztráció: a 3200 (UV1 sorozat, 1956.) szimpla, és a 3822 (UV5 sorozat, 1962.) dupla középső ajtaja

Egyik első UV-s élményem egyébként az volt, hogy nem vettem észre az utastér belső részét és az ajtó előtti peronrészt elválasztó "lépcsőfokot", és majdnem hasraestem. Döbbenten meredtem a könnyebb beszállást lehetővé tevő alacsonyabb padlós peron és a többi részközti szintkülönbségre: ilyet addig még nem láttam, pedig hát én már utaztam "ilyen villamossal"! Évekkel később, már felnőttként raktam össze a képet, hogy miért volt új nekem az a lépcsőfok: a Stukákban ugyanis lépcső helyett egy rámpa volt - valószínűleg azt hittem az UV-ra, hogy az ugyanolyan kocsi, mint amivel valahol másutt - talán Óbudán, a Stukák végső "élőhelyén" - utaztam, ezért úgy mozogtam rajta, mint aki tudja, hova kell lépnie. Hát nem tudtam, mert ez nem az volt :-) Másik nagymamám mindenesetre állítja, hogy utazgattunk Stukás vidékeken is villamossal, csak én nem emlékszem erre, pedig jó lenne ezekről a dolgokról kicsit közelebbi élményekkel rendelkezni!

Az UV típus bemutatása a villamosok.hu-n
Képek majdnem az összes UV motorkocsiról!
UV-részletek


Az UV-pótkocsik

A fenti cím nem pontos, hiszen "UV pótkocsi" néven csak két kocsi épült; amiről én beszélni akarok, az a fentebb bemutatott UV motorkocsik közé csatolt, hajtás nélküli kocsikkal való kapcsolatom. A hetvenes évek végefelé szembesültem először ilyennel, a felszállás után teljesen elképesztett a faléces ülés, mert nem vettem észre, hogy nem motorkocsiba, hanem pótkocsiba szálltunk (utólag valamiért az az érzésem van, hogy nagymamáim mindig a motorkocsiba szálltak fel, így aztán a nyitott, kettősfeljárós pótokkal való utazás élménye hiányzik az életemből). A következő lépésben a középső ajtó hiánya tűnt fel, ekkor kezdtem el összerakni (az akkor még elég kis) fejecskémben, hogy ez most valami más. Később már tudtam, hogy az UV-k (illetve ahogy akkoriban tévesen hívtam őket: Stukák) közé csatolt kocsikról van szó. Ami nagyon tetszett nekem: a látványosan horpadtra kalapált gömbölyű tetőrész (ehhez akkoriban még nagyon felfelé kellett néznem), és a zárlámpa (az a piros fény a kocsik végén, amit a kocsikon hátsó helyzetjelzőnek hívnánk), mely nagyobb volt, mint a motorkocsiké. Emlékszem egyik első "esti budapestes" élményemre: vendégségből mentünk haza a Kodály kőröndtől a XI. kerület felé, én pedig a számomra élményszámba menő éjszakai fényeket figyeltem a Trabant hátsó üléséről. A sok csillogásból egy UV pótkocsi zárlámpája fogott meg a leginkább: ez a Nemzeti Múzeum előtt volt, a villamos egy darabig együtt gurult velünk, én meg csak a piros fényt figyeltem a nagy sárga kasztnin, mintha hipnotizáltak volna. Furcsa, hogy milyen lényegtelen részletek maradnak meg az ember emlékei közt, nem? Később persze konstatáltam azt is, hogy a pótkocsik az UV-kkal ellentétben kéttengelyesek, ezért aztán jobban hintáznak és rázkódnak menet közben. Sokan emiatt nem is szeretik őket, én viszont néha direkt ülök középre, és nem zavar a fapad se. Hiányozni fog ez az érzés, ha az összes pótkocsit leselejtezik egyszer! (Update 2012-ből: kicsit hiányzik is:)

Egy picit a részletekről: balra a 6010, jobbra a 6044 pályaszámú pótkocsi. Mindkettő 1954 környékén készült (már hogy a kocsik - a képek kicsit később:), az utolsó pótkocsi-sorozatban, mégis vannak eltérések köztük: érdemes megnézni az ablakok méretét, azaz a fölöttük levő üres fehér csík vastagságát! Ez azért keletkezett, mert ott eredetileg kis lebillenthető szellőzőablakok voltak, melyeket valamikor megszüntettek. Természetesen más változtatások is történtek, összehasonlításképpen álljon itt egy kép a 6040-es eredeti állapotáról. A legrégebbi mai is közlekedő UV-pótkocsik egyébként 1939-ben készültek (5806-07-08), a többség későbbi.

Pótkocsi oldal a villamos.ok.hu-n
UV pótkocsik részletei


A "régi villamosok"


Balra: háromkocsis szerelvény kanyarodik az Árpád útról a Váci útra
Jobbra: szóló 1000-es motorkocsik a Moszkva téren (Tim Boric felvételei)

Ez a "fejezetcím" talán meglepő lehet egyesek számára, hiszen nem épp korrekt típusjelölés, de be kell valljam, kiskoromban a régi villamosokat nagyjából mind ebbe az egy csoportba tartozónak tartottam. Nem figyeltem, hogy milyen az áramszedő, hogy hány oldalsó ablaka van, hogy milyen napellenző lemez van a szélvédő felett, hogy szimpla vagy dupla ajtaja van, hogy vajon hajtott-e, vagy csak úgy vonszolják (pótkocsi), de még az se tűnt fel, hogy hány tengelye van. Egységesített "Füzesi kasznis" kocsiszekrényük miatt a régi típusok egyformának tűntek, csak két kivétel volt ez alól: az egyik a favázas kocsiszekrény volt, de ilyenre csak nagyon kis koromból emlékszem, a másik a "rácsos ajtós". Utóbbiak többsége a Váci úton - ahol nagymamámnál betegeskedve vagy éppen vakációzva a régi kocsikat megfigyelhettem - a szerelvénynek nem az elején volt: ma úgy mondanám, hogy ezek a pótkocsik voltak (bár természetesen voltak rácsos ajtajú motorkocsik is, de ezek valahogy kimaradtak az életemből). Nagymamám a jelek szerint minket mindig zárható ajtajú kocsiban vitt, mert arra biztosan emlékszem, mennyire irigyeltem öcsémet, amikor elújságolta, hogy olyan villamossal jöttek, aminek "nem volt ajtaja".

Még egy dolog biztos: hogy imádtam a kocsik oldalán az ajtó melletti "parázslámpát", ami egy nagyobb piros búra alatt világító lámpa volt, és az indulást/ajtócsukást jelezte. Ezt a 41-es kamaraerdei végállomásán volt alkalmam sokat nézegetni.

Az ezres, a "régi villamosok" legillusztrisabb képviselője
A 1625-ös nosztalgiakocsi


A Ganz "ipari" csuklósa


Ipari csuklós, mint "mínusz kettes villamos" (4-6=-2)

"Őt" sokáig csak tisztes távolságból láttam: ez a "tisztes távolság" olyan öt-hat méter lehetett, és rendszeresen fennállt. Édesapám rendszerint a körtéri nagy ABC-ben vásárolt be délutánonként, miután engem elhozott az óvodából, és bár eleinte bevitt magával, később inkább kint maradtam a kocsiban (az autóforgalom akkoriban jóval kisebb lehetett a mainál, ugyanis a Villányi út szélén mindig meg lehetett állni). A magam elé bámulást már akkor is unalmasnak találtam, ezért jobb híján a 61-es villamost figyeltem, ahogy visszafog a végállomáson, márpedig akkor ezen a vonalon a most a 4/6-oson (is) közlekedő, Ganz eredetű csuklós villamosok jártak. Nagyon tetszett az, ahogy az áramszedőt lehúzzák és feleresztik, és az is, hogy a járműnek nem látszottak a kerekei, ettől kicsit titokzatosabb lett minden: hátha nem is gurul, hanem csak lebeg a sínek felett! Az első utazás egy nyári délutánon történt, amikor édesanyám munkahelyén töltöttem a napot (ezt szerettem, mert rá lehetett látni a Keleti pályaudvar fűtőházára az egyik ablakból, ott pedig néha csodálatos gőzmozdonyok ontották a füstöt magukból!), onnan hazafelé pedig metróval, és a Blaha Lujza tértől 6-os villamossal mentünk.A Petőfi híd környékén valamilyen felújítás volt, mert hatalmas dugó volt, mi is lépésben mentünk, és mivel úgy tűnt, hogy sosem jutunk át a túlsó oldalra, azt hittem, hogy a híd ilyen hosszú. Utána még hónapokig meséltem mindenkinek az óvodában, hogy a Petőfi híd végtelen :-)


A 1332-es ICS a Szent Imre templom előtt (Tim Boric felvétele)

További képek az ICS-ről: kívül-belül-alul-felül

A villamos hivatalos típusjelzése egyébként CSMG2, az "ipari" kitétel a később bemutatandó Bengáli miatt került oda, azt ugyanis házilag építette az FVV (Fővárosi Villamosvasút - ekkor még nem létezett az egységes BKV), míg ezt iparszerűen készítette egy erre szakosodott nagyvállalat.

A Ganz CSMG2 "ipari" csuklós villamos oldala a villamosok.hu-n

Ha szabad ilyet írnom - és miért ne szabadna, hiszen ez az én oldalam :) - minden gyerekkori emlékem ellenére a Ganz csuklós nem tartozik kedvenc típusaim közé. Aki gyakran utazik velük, valószínűleg tudja, miért. Például a hirtelen fékezéskor való blokkolás miatt "lapos" kerekek okán, amik miatt a kocsi légkalapácsként veri a pályát, vagy éppen a kardános hajtás excentrikussága miatti vibrálás és sivítás miatt. Talán ha úgy karban tartották volna ezeket a kocsikat, mint Sávjcban az ottani villamosokat, lehetett volna belőle valami, de itt bizony 30-35 éves korukra olyan állapotban kerültek, mint az UV-k 50 év után sem :(


Bengáli


Az FVV Füzesi főműhelyében készített "házi" csuklós, alias "Bengáli"
(csak zárójelben: a képen szereplő példány pont Debrecenben épült)

Ez a villamostípus sokáig rejtélyes volt számomra, mivel a családdal sosem jártunk olyan helyen, ahol találkozhattam volna vele, magamtól utazni pedig ekkoriban még nem állt módomban. Ezért például máig nem tudom, hogy mikor utaztam először villamoson - a mi környékünk ugyanis "buszos" volt, a családunk pedig autós, tehát hátrányban voltam azokkal szemben, akik villamosvonalakkal átszőtt környéken nőttek fel - engem szinte csak a nagymamáim utaztattak a sárga jószágokkal. Egyszer viszont, ki tudja miért, de Újpest fele vitt az utunk, és ekkor... rögtön két ilyen, a fentebbi képen láthatóhoz hasonló kocsi mellett is elhaladtunk: az egyik az István úton haladt, a másik az Árpádon! Mániám korai jeleként szinte izgalmi állapotba kerültem, átcsúsztam a kocsi hátsó ülésének másik oldalára, ahol általában öcsém utazott, hogy jobban lássam ezeket a furcsa, virsli alakú villamosokat! Valamiért egzotikusnak tűnt ez a típus, pedig igazából nem tetszett.


Egy olyan beállítás, amelyből villamost látni
az álmoskönyvek szerint nem hoz szerencsét :-)

Nemsokára aztán már Újpesten se lehetett ilyen villamost látni, kivonták őket a forgalomból; legközelebb 1990-ben, tizenöt évesen találkoztam vele Szegeden és Miskolcon, aztán hat évvel később Debrecenben. Most már tudom, hogy egy műszakilag kiforratlan sorozatról van szó, melyet átmeneti megoldásként építettek a villamosvállalat Füzesi Árpád főműhelyében (ezért "házi"), de azért azt is tudom, hogy ettől még lehet szeretni ezt a fura jószágot!

Példa a szeretésre: részletek kutatása, a la Design Center

Szeretnék itt megosztani mindenkivel egy felfedezést is: a gömbölydedség a férfiakat csak női formák esetén vonzza, a nőket viszont a járműveknél! Az autógyárak ezt persze már évtizedek óta tudják, nem véletlen, hogy a női autónak szánt Ford Ka például a hímneműeknél nem nagyon "jött be". Pontosan ez a helyzet a Bengálival is: nekem nem tetszik a formatervezése, egy kedves hölgyismerősöm viszont első látásra beleszeretett. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy akinek tetszik, abban túltengenek a feminin vonások! ;)

Az FVV CSM oldal a villamosok.hu-n


A Tátra


Tátra a Maglódi úton: újnak néz ki,
pedig a kép készítésekor már húsz év körül volt...

Az óvoda, ahova jártam, a XI. kerületi Diószegi utcában volt (illetve tudtommal van is), és bár nagyon szép kerttel rendelkezett, az óvónők néha mégis kivittek minket a Budai Parkszínpad előtti placcra játszani. Egy ilyen alkalommal történt, hogy az egyik keresztutcán kinézve egy újfajta villamost láttam elhúzni a Villányi úton a megszokott Ganz csuklós helyett a 61-es vonalon (1980. március 25-től jártak ott az új szerelvények, ezt tehát egész jól be tudom határolni, hogy mikor lehetett). Egy nagycsoportos rögtön el is büszkélkedett azzal, hogy ő már ült rajta, és a típust Tátrának hívják. Innentől kezdve minden egyes alkalommal a Villányi út felé bámultam, hátha megpillantanom "az új tátrát", és ez elég gyakran sikerült is. Utólag persze elgondolkodtató, hogy milyen furcsa is az "újtátra" elnevezés, hiszen nálunk nem is közlekedtek régiek. A hivatalosan T5C5 típusjelzésű villamos mindenesetre nagyon tetszett, mert új volt, és ráadásul annak is nézett ki. Talán egy évvel később adatott meg először, hogy utazhassak vele, tisztán emlékszem rá, hogy mi fogott meg leginkább a berendezésében: az ajtózáródást jelző piros lámpák, és a visítás, ami azok működését kísérte! Sokszor előfordult, hogy ha nem is utaztunk vele, szóltam nagymamámnak, hogy álljunk meg a megállóban, és várjuk meg, amíg becsukja az ajtaját, mert látni akarom a sivító piros lámpákat!

A CKD Tatra T5C5 oldala a villamosok.hu-n


A "Muki"

A fentebbi kép akár évtizedekkel ezelőtt is készülhetett volna, mert a budapesti utcakép két fontos jellegzetessége is látható rajta: az omladozó bérház melletti csúf, üres telek (valamikor a nyolcvanas évek vége felé omlott ott le egy ház - ha jól emlékszem, egy csőtörés nyomán), és a Muki névre keresztelt villamosvasúti tehermozdony. Mi tagadás, ezek a bóhókás, "kocka alakú" (geometriatanárok kíméljenek!), faborítású, kéttengelyes járművek egyre ritkábban láthatók az utcákon, ahol 1926-ban bukkantak fel először. A feladatuk változó: régen teherkocsikat továbbítottak a BSzKRt, majd az FVV, még később a BKV vonalain, manapság már csak mozgásképtelen villamoskocsikat, illetve alkatrészeket (leggyakrabban forgóvázakat és nyitott teherkocsira pakolt áramszedőket) szoktak tolni/vontatni. Bónusz alkalmazási terület a reklám: a METRÓ újság hirdetéseként két kocsit zöldre pingáltak közülük (összesen hat maradt belőlük). Kiskoromban imádtam őket; meglehetősen gyakran lehetett találkozni velük a Móricz Zsigmond körtéren, de másutt is, általában csoportosan, mivel egy mozdonyka ereje ugyan elég volt nagyobb terhek gördítéséhez, de az elindulással és fékezéssel már gondok voltak. A leglátványosabb szállításokkor két-két, vagy néha még több Muki fogta közre a terhet, a Moszkva tér környékén például a Ganz Villamossági Művek hatalmas transzformátorait. A kilencvenes évek közepe óta ritkán látni kettőnél többet egyszerre, jó részüket már szét is bontották, de '96-ban még emlékszem egy napra, amikor a Nagykörút józsefvárosi szakaszán legalább öt vagy hat szaladgált fel-alá egy időben. Olyan volt az egész jelenség, mintha felvonulnának! Aznap elég sokszor lehetett hallani igen jellemző audiális megnyilvánulásokat, a sűtített levegővel működtetett síp hangját...

Tehermozdonyok (7000-es sorozat) a villamosok.hu-n
A Mukik kívül-belül


A budapesti metró


A "tökönverős" peronzár egy korábbi verziója a
Blaha Lujza téri állomáson (Forrás: NZA gyűjteménye)

Érdekes módon bár villamossal csak ritkán utaztam, busszal (főleg "a hetessel" és az 53-assal) és metróval azért elég gyakran. Eleinte főleg akkor, amikor anyu bevitt a munkahelyére, mely a Népstadionnál volt, később pedig nagymamámmal is, akinek több ismerőse, rokona is Kispesten, illetve Kőbányán lakott (így ismerkedtem meg az Örs vezér terével, illetve az Éles sarokkal, ahol mindenfelől jöttek a villamosok, de mi mégis busszal mentünk). Nagyon tetszett a mozgólépcsőzés, a lejáratok előtt levő, lecsapódó ("tökönverős") kerítéssel működő beléptető, mely egy forint bedobása után engedte csak át az embert, és maga a metrószerelvény is! Izgalmasnak találtam, hogy az állomásra érkezés előtt egy pillanatra elaludt a világítás, de tetszett még a lámpák formája (remélem nincs freudista pszichiáter az olvasók közt) is. Ez a kelet-nyugati, "piros" vonal volt, melyből főleg a Blaha Lujza tér-Népstadion szakaszt ismertem.

Az észak-nyugati, "kék" vonalon nem tudom, mikor utaztam először, de rémlik, hogy egyszer apuékkal kimentünk Kőbánya-Kispestre, csak azért, hogy megnézzük a végállomást, mely akkor lett megnyitva, az oda vezető szakasszal együtt. Ez tényleg meglepő, mert nem nagyon emlékszem arra, hogy valaha is együtt metróztam volna édesapámmal! Később nagymamámmal gyakran jártunk arra, mert egy ismerőse a Havanna-telepen lakott. Ilyenkor eleinte az Élmunkás tértől, később az Árpád hídtól utaztunk végig a másik végállomásig. Néhány alkalom után már kívülről tudtam, hogy melyik állomáson milyen színű a fal és a padló, ezért nem nagyon dobott fel az a játék, melyet a néha velünk tartó unokatesómmal játszottunk, és mely során azt kellett kitalálni, hogy az éppen következő állomáson milyen színű lesz a fal és a padló...

Szerintem aranyos történet az is, hogy hogyan neveztük el öcsémmel a két fő metrótípust. Eleinte ugyanis nem volt szükség arra, hogy nevet kapjanak, mert csak egyfajta kinézetű létezett, aztán megérkeztek a korszerűbb, "feketefejű" szerelvények. Ezeket a Mitisinszk-ben található gépgyár készítette, de a kisgyerekeknek nehezen állt rá a nyelvük a "mitisinszkíj" szóra, ezért előbb "misitinszkíj" lett belőle, majd "Misi". Az új típus tehát számunkra fiú volt, viszont tudtuk, hogy ha van fiú metró, akkor kell lennie lány metrónak is, így a régebbieket a "Mari" névvel illettük onnantól kezdve...

És a legutóbbi, említésre méltó metrós élményem: már bőven a kilencvenes években történt, hogy egy unalmas délutánon KöKi-ről tartottam hazafelé, amikor a felszíni szakaszon a Ganz metrót láttam elmenni az ellenkező irányba - azt a szerelvényt melyet addig csak maketten és fényképen láttam. A Határ útnál azonnal leszálltam, és addig vártam, amíg meg nem érkezett visszafele jövet. Direkt elmentem vele az Újpest városközponti végállomáshoz, hogy "kiélvezzem" ezt a ritkaságot. Utólag kiderült, jól tettem, mert néhány évvel később kivonták a forgalomból.


A "kisföldalatti"

Bár tudom, hogy a hivatalos neve Milleniumi Földalatti Vasút, de ennek még a rövidítése (MillFAV, MFAV vagy csak simán FAV) is túl hosszú és értelmetlen egy kisgyerek számára! És valószínűleg nem csak neki, hiszen az ismerőseim és rokonaim közül szinte mindenki "kisföldalatti" néven emlegeti a kontinens első földalatti vasútját, mellyel 1980 vagy 81 környékétől kezdtem rendszeresen utazni.


Egy ritkaságnak számító kép: a ma is közlekedő kocsik egyike
még a régi, felszínen levő végállomás felé tart. Ez még bőven az "én időm"
előtt volt, de nem bírtam nem idetenni. (Forrás: NZA gyűjteménye)

Egészen odáig ugyanolyan, csak különleges alkalmakkor látott jármű volt számomra, mint mondjuk a fogaskerekű, innentől kezdve viszont természetesnek tűnt, hogy utazhatok vele - és élveztem is! Általában valamelyik nagymamám kísért el, ők ijesztőnek találták a tempóját, pedig nem volt az olyan nagy, csak az alagút falai voltak közel, ez növelte a sebességérzetet. Ezt akkor így végig is gondoltam, és el is magyaráztam nekik :-)

Emlékszem, a Mexikói úti végállomáson  szerettem elnézni, ahogy a sínek kivezetnek a felszínre, de volt még egy nagy vonzereje a kis sárga szerelvényeken való közlekedésnek: a jellegzetes "kisföldalatti-illat", amit már egy ideje nem érezni olyan erősen, de régen hozzátartozott a vonalhoz. Pontosan nem tudom, hogy ez miből tevődik össze, egy része biztosan az olajos talpfákból jön. A néhány évvel ezelőtti felújítás óta a megállók szebbek, mint kiskoromban voltak, így ma is imádok vele utazni, de sajnos ritkán van rá lehetőségem. Pedig milyen kis emberközeli járat, igazi földalatti villamos, nem olyan túldimenzionált dolog, mint a metró...

Látogatás a MillFAV kocsiszínben


Vissza az oldal tetejére   Vissza a tartalomjegyzékhez