HA-TRM.

Egy Zlin Z-226T "Tréner 6".

Édesapám gyerekkorában kis repülőgépeket gyártott papírból, melyek formájukban az országban akkor repülő  gépmadarakat idézték - valószínűleg az összes típust, mert rengeteg volt belőlük. Természetesen valódi lajstromjelzéssel látta el őket, így a hatvanas évek első felében érkezett összes Tréner megvolt a gyűjteményben, köztük ez is. Nagymamám még mindig őrzi őket. És most itt ülök a cseh gyakorlógép első ülésén, a valóságos Romeo Mike-ban. Ez nem papír, nem képzelet: hátul pilóta barátom éppen megkérte és -kapta a felszállási engedélyt. Nem tudom, mit láthat onnan hátulról, hisz én se sokat - a gép farokkerekes, orrát az égnek tartja. Ötven méter múlva aztán elemelkedik a farokkerék, és hirtelen kitágul a látóhatár: egy plexi alagútban ülök, mindenfelé a Farkashegyet körülölelő hegyeket látom. Nemsokára teljesen elszakadunk a földtől, és emelkedni kezdünk. Áthussanunk a Ló-hegy és a Kecske-hegy között. Kész állatkert ez a környék!

Fantasztikus a kilátás a kabinból, a motor és a légcsavar előttem, és kicsit alattam morog-forog. A gép trapéz alakú szárnyai alatt szántóföldek és települések váltogatják egymást; nemsokára elhagyjuk Zsámbékot a templomrommal. A hathengeres Walter Minor motor egyenletesen duruzsol, én pedig a felhőket és földre vetetett árnyékukat nézegetem. Előttünk a Tatai-tó, a vár, forduló közben a Gerecsén túl látszik az esztergomi bazilika kupolája is.

Kész történelem ez a gép, hiszen több mint negyven éves! Társain készültek fel az 1962-es motoros műrepülő világbajnokságra az ott csoportban és egyéniben is aranyérmet szerző magyar pilóták. Később valószínűleg nem kevesen végezték el ezzel a masinával első orsójukat vagy bukfencüket. A hatvanas évek végén aztán a madár még repülhető - sőt: műrepülhető - üzemórákkal lett selejtezve, mivel az akkori sportrepülő vezetés úgy döntött, hogy az utódtípus (egy modernebb Tréner sorozat) beszerzése után pénzkidobás lenne a "régi" sorozattal vacakolni. Ebből is látszik, hogy sokat változott a világ: akkoriban képesek voltak kidobni egy működőképes profi műrepülőgépet, míg most a klubok a földhöz verik a hátsófelüket, ha találnak egy olyat, amivel elkezdhetik a képzést! Milyen szerencse, hogy ez a gép nem veszett el teljesen, és a felújítás után most újra a felhők útján járhat!

Ha meggondolom, a gép fénykorában is volt műrepülő világbajnokunk, most is van - a különbség az, hogy akkor még megbecsülték, segítették azt, aki ilyen babérokra tört. Kinevelték. Szerették volna, ha jött volna egy újabb, aztán egy még újabb, aztán még egy. Most lesz bajnokunk, ha az illető kibrusztolja magának a körülményeket, és főleg a repülőgépet. Ha nem, nem, mert az államnak valahogy mindig más sportágakat "kell" támogatnia, leginkább egy olyat, melyben kétszer tizenegy ember egy bőrgolyót kerget, mifelénk jobbára kevesebb sikerrel.

De térjünk vissza az égre!

A János-hegyet a Széchenyivel összekötő gerinc uralja már a látóhatárt; ez azt jelzi, hogy nemsokára visszaérünk Farkashegyre. Kár: évtizedekig el tudnék ülni ebben a fülkében. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy nem csak a vele való repülés élménye miatt, hanem mert itt végre ki tudom nyújtani a lábam, ami igen nagy plusz egy Kiscessnához képest!

És már az iskolakör harmadik fordulóját repüljük; kicsit félre kell hajtsam a fejemet, hogy a barátom a hátsó ülésből kellően lássa a pályát. Nincsenek meglepetések, a Zlin földet ér, és a félórás, de egész életre szóló élménnyel gazdagabban gurulunk vissza a tankoló irányába. Ha lenne az életnek távirányítója, most megnyomnám a visszatekerő gombot, és újrajátszanám az utat! Pedig tulajdonképpen nem történt semmi, egy eseménytelen légtér-repülésen vettem részt, de én tudom, hogy egy találka szemtanúja lehettem: az elemek és egy remek kis gép adott egymásnak randevút. Éljenek hát a trapéz alakú szárnyak!