Nem vagyok normális!-állapítom meg, miközben rámcsatolják az ejtőernyőt. Illetve igazából nem is az ernyőt csatolják rám, hanem engem csatolnak az ernyőhöz, ami még szerencsétlenebbé teszi az összhatást. Biztosan ezt akarom?

A választ úgyis tudom, hiszen nem véletlenül ülök itt, egy feltankolt, olajcserén átesett Tréner hátsó ülésében. A többiek közben meghúzzák a hevedereket, és elmagyarázzák, hogy amikor fejjel lefelé leszünk, úgy fogom érezni, mintha ki akarnék esni a gépből - de nem fogok. A pilóta pár pillanat alatt odarögzíti magát a géphez - azonnal Odüsszeusz jut az eszembe az árbóccal - és már el is indulunk a 27-es pálya várója felé. Közben magamban sorra köszönök az ismerős gépeknek, amelyek mellett elgurulunk, és még az eddiginél is nagyobb kiváncsisággal várom, hogy gépünk, a Delta-Fox vajon mi újat tud mutatni az égboltról.
Komplett bolond vagyok.-támadnak újból önsanyargató kétségeim, miközben a startengedélyre várunk, a következő pillanatban viszont már azt szeretném, ha mihamarabb elkezdődne a műsor! Hirtelen nekilódulunk, száznyolcvan lóerő rángatja a kis fehér madarat, és újból azt érzem, jó ötlet volt Erdős Mihályt megkérni, hogy felvigyen egy röpke fél órás műrepülésre. Csendben noszogatom a magasságmérőt, hogy pörögjön kicsit jobban; a rádióban hallottam, hogy 1500 és 500 méter közé kértük a légteret, oda akarok érni. Aztán hirtelen ott vagyunk.

-Mehet?-hallom a kérdést az interkomban. Megnyomom a gombot a gázkaron, hogy igenlő válaszom átmenjen, aztán megbillen a látóhatár. Egy leborítás, ahogy azt kell. Nagyon jó érzés, és ez csak a kezdet, mert utána következik egy újabb figura, majd némi sebességgyűjtés után egy bukfenc.
Ettől féltem?-villan át az agyamon-Dehát ez nagyszerű érzés!
Úgy váltakozik a föld és ég a fejem fölött (előttem... körülöttem...), mintha csak egy filmet látnék. Megnyugtató és fenséges; csak az időnként hastájt érezhető nyomás jelzi, hogy ez most nem az IMAX.
-Minden rendben van?-hallom újból a pilóta hangját a rádióban.
Hol másutt lenne?-kérdezek majdnem vissza, aztán úgy döntök, rövidebb leszek, hiszen az interkom amúgy se hi-fi hangátviteléről híres.
Válaszom után a gép az ég felé fordítja az orrát: mindenütt kékséget látok, aztán egyszercsak minden elfordul, és egyenesen a föld felé tartunk.

Furcsa, de azt hittem, hogy egy ilyen zuhanás kellemetlen érzés, de nem az; szórakozottan a szemközti mező szélén álló fákat számolgatom magam előtt (alatt!). A zuhanás szöge enyhül, átmegyünk vízszintesbe, aztán újból a világűr felé vesszük az irányt. A pilóta leveszi a gázt, a gépmadár egy pillanatra mintha megállna a levegőben, döbbenten, mint aki nem érti, hogy mit várnak tőle, aztán egy fél fordulat után a biai tavakat látom, számomra egészen újszerű aspektusból. A műszerfalra pillantok: eddig még sosem láttam ennyire önfeledten pörgő variót! Megállapítom, hogy az év ötlete volt bekéredzkedni a gépbe, amely most hirtelen kivágódik oldalra a zuhanásból. Néhány vízszintes orsó következik, aztán megint felfelé megyünk. Egy bukfenc. Kettő. Három. Úgy váltakozik a lent és fent, mint az időjárás az utóbbi hetekben; közben a szárnyvéghez képest próbálok tájolni. Nem akarok közhelyesen szexuális extázissal kapcsolatos hasonlatokat írni, de csupa ilyesmi jut az eszembe! Megint felfelé száguldunk, de most az emelkedés tetején hirtelen mintha egy óriás oldalbarúgott volna bennünket - oldalra potyogunk. Ezután néhány olyan figura következik, melyeket ha kívülről látok, esetleg névvel tudok illetni, de így csak csendben élvezem őket. És vigyorgok. Élvezem a helyzetet, közben próbálgatom, tudok-e tájékozódni; a pilóta fejmozgását figyelem, ő mit néz. Szárnyvég, horizont, egy pillanatra a műszerfal, a környező légtér, szárnyvég, horizont... ilyesmik. Én főleg a szárnyvéget és a horizontot figyelem, illetve a kettő elég gyorsan változó helyzetét egymáshoz képest. Némely figuránál a látásom elkezd átmenni szürkeárnyalatba: a színek lassan elhalványulnak, de a kép tiszta, nincs csőlátás vagy elsötétülés (mondjuk azért ez nem is egy F-16-os, hogy teljesen blackout-oljak). Gondolom a vér a fejemből elindult lefelé - mindenesetre mókás élmény.

Hirtelen (bár itt tulajdonképpen minden hirtelen történik) fejreállunk, és úgy maradunk. A figyelmeztetés jogos volt: a hevederekben lógva tényleg olyan, mintha a felettünk száguldó föld ki akarna szippantani a gépből. Reflexből az ülés aljába kapaszkodom, aztán elkezdek a tájban gyönyörködni, és kicsit szégyelem magam, hogy nem bíztam a hevederekben. Igaz, megmondták, hogy úgyis ezt fogom csinálni... Amúgy azt hiszem, a környezetet ennyire csak ebből a pozícióból lehet igazán átlátni; nem is érzem, hogy a vér a fejembe menne, annyira leköt a nézelődés. Néhány további figura után Budaörs fele vesszük az irányt, és most kezdem csak érezni, hogy a gyomrom kicsit azért megdöbbent a történtektől. Közben az agyam kétségbeesetten erőlködik az élmények feldolgozásán, de nehezen boldogul vele; érzem, hogy még hetek (vagy akár évek) múlva is erről fogok mesélni mindenkinek.

Az induláshoz képest fél óra telt el, amikor a Zlin futói földet fognak. Én azt hittem, hogy nem fogok tudni magamtól kiszállni a gépből (kiskoromban hajlamos voltam a ringlispilen elszédülni), de a kicsatolás és a -kászálódás is segítség nélkül történik. A gép remegését és a zuhanást még mindig magamban érzem, de a tudatom már azon sajnálkozik, hogy nem lehetett az egészről fényképeket készíteni: a szokatlan szögből látszó tájról, a fejünk felett elterülő mezőkről, vagy akár az arcomról. Igen, kiváncsi lennék, hogy a negatív dobott orsó vagy az első legyező közben milyen arcot vághattam! Irigyelni kezdem a szerencséseket, akik hivatásszerűen csinálják ezt, és úgy érzem, egészen új arcát ismertem meg a repülésnek - és ez az új arc mosolygott rám!