Városi és nemvárosi közlekedés
Kirándulások 2024 júliusában
A Duna budapesti szakaszát gyerekkorom óta érdeklődéssel szemlélem, de Neszmélynél feljebb nem nagyon jutottam, délen pedig Baja volt a határ. 2024-ben aztán Mariannom kitalálta, hogy menjünk el egy részben hajózós túrára a folyó német nyelvterületi részére. Az Innen is hajóztunk egyet a vízállásjelentésből ismert Schärdingnél, de az inkább turisztikai jellegű volt, ráadásul egy kimondottan csúnya hajóval mentünk, szóval inkább kihagyom erről az oldalról.
Von I, LordMP, CC BY-SA 3.0, Link
A Majna és a Duna Bajorországon át való összekötésére több kísérletet is tettek. Az első összeköttetés a VIII. században Nagy Károlyhoz volt köthető, ezen csatornán a magasságkülönbség legyőzése végett zsilipek helyett rámpákon vontatták át a hajókat - már ha használták egyátalán, mert erről sokáig megoszlottak a vélemények (ha jól értem, ma elfogadott, hogy használták). A fentebbi térképen eme csatorna nyomvonala 1-es számmal van jelölve. A következő kör a XIX. században következett, ez a csatorna kicsit lejjebb indult, és hosszabb volt, a térképen 2-essel van jelölve. Ezzel az volt a gond, hogy túl keskeny volt, és a vasút is pont ekkor jelent meg a szállítási lehetőségek közt, úgyhogy nem érhette el azt a potenciált, amit reméltek tőle. Természetesen a németek nem adták fel, és még a század végén elkezdtek egy még komolyabb csatornát tervezni. Végül a harmincas években láttak neki az újabb útvonal kiépítésének (ez 3-assal van jelezve), a projektet viszont elsodorta a második világháború. A világégést követően újabb tervek készültek egy nagy kapacitású csatorna létrehozására. Az építkezés az ötvenes években kezdődött, és a kilencvenes években fejeződött be. A csatorna legnagyobb hatása ránk civilekre talán a Budapesten is látható szállodahajók mérete, a többség ugyanis pont olyan széles, hogy átférjen a csatorna zsilipjein, melyekből van egy pár útközben. Ez így persze pongyola megfogalmazás, mert biztos hatással van ránk a csatornán áthaladó teherszállítás is, de ezen az oldalon talán elmegy :)
És most vissza a kiránduláshoz!: Alsó-Bajorországban Ingolstadt és Regensburg közt a Duna egy szűk szurdokban tör át egy késő jura korból származó mészkőtömbön. Pontosabban ahogy utánaolvastam, eredetileg nem is a Duna tört itt át, mert az akkor még másfele ment. Mi mindenesetre a ma már Dunának nevezett ágon hajóztunk egyet Kelheim és a weltenburgi apátság között. A képen a szűkület sötét erdők szegélyezte keleti bejáratánál a hegytetőn álló Felszabadítási Csarnokot látjuk. Mi nem mentünk fel oda, mert aznap reggel már megnéztük a Valhallát, és egy napra elég volt egy építészeti giccs :)
Pár száz méterrel az indulás után elmentünk az árvízi gáton tátongó eme kapu mellett, mely mögött a XIX. századi csatorna első, ma már nyilván rég nem használt zsilipje rejtőzik. Egykor tehát itt kezdődött a Majna és a Duna közti kapcsolat. Ezután gyorsan elkezdett szűkülni a Duna völgye, majd nagyon hamar szurdokká változott:
A képre kattintva nagyobb méretben fog felugrani
A neten talált leírások szerint a folyó 110 méter széles a legszűkebb részen, de szerintem most ennél is keskenyebb volt a hajózható rész az alacsony vízszint miatt. Némelyik kanyart "driftelve" vették be a sétahajók, melyekről büszkén mondták el az idegenvezetés során, hogy milyen komoly feltételeket kell teljesíteniük ahhoz, hogy itt közlekedhessenek. Itt nem mehet át akárki és akármi!
A völgyet már 1840-ben természetvédelmi területté nyilvánította I. Lajos bajor király, megakadályozandó, hogy a kőbányászok elhordják a sziklafalakat, a környezetvédők pedig ma is harcolnak a sétahajók ellen, szerintük ugyanis túl sok van belőlük. A vizet helyenként 80 méter magas sziklák veszik körül, és természetesen minden tömbhöz és falhoz tartozik valamilyen monda, úgyhogy láttuk a "Veszekedő Testvéreket", a "Megkövült Szűzlányt", "Napóleon kofferjét", meg még számos fantáziadús nevű képződményt.
A párás levegő miatt végig olyan érzésem volt, mintha valami dzsungelen törnénk át, ehhez képest érdekes volt az egyik kanyar után megpillantani ezt az épületet. Hogy a kolostort a hetedik vagy nyolcadik században alapították, arról még vitatkoznak a történészek, de az ismert tény, hogy a magyar kalandozások miatt egy időre elmenekültek a lakói. Szerencsére mi most békésebb szándékkal jöttünk: csak némi fehér (főtt) kolbászt és sört zsákmányoltunk, és azért is bőségesen megfizettünk :)
Ez a filmecske most csak az útról, a kanyarokról és sziklákról szól, nem szerepel benne se motorhang, se kikötés, mint számos másik hajós videómban :)
Igazából azt se néztem, miféle hajóról volt szó, mert nem közlekedésbarátként voltam jelen, hanem turistaként.
Visszafelé gyorsabbak voltunk, mert vitt bennünket a Duna sodrása - és még a nap is kisütött!
A képre kattintva nagyobb méretben fog felugrani
A víz itt csak a kirándulóké: sehol egy szállodahajó :) Azok ezen a környéken már a Kelheimban kiágazó Duna-Majna csatornán - pontosabban annak természetes eredetű kezdeti részén, az Altmühlön - mennek, a Dunát többé nem érintik.
Ezek a háború utáni nyugatnémet hajók soha nem lesznek a kedvenceim, pedig nem zárható ki, hogy egyszer otthon is találkozhatok velük, ...
... mint például a Renate nevűvel, mely 2025-ben már Budapesten rótta a köröket! Ízlések és pofonok, de legalább egy tucat fotót készítettem róla itthon, és egyiket se volt kedvem feltölteni, mert mindegyiken csúnyának találtam.
Másnap a Duna és az Inn (és az Ilz) összefolyásánál található Passauban jártunk. 1996-ban már jártam itt, és úgy találtam, hogy földrajzi elhelyezkedése ellenére ez egy mediterrán város, annak minden bájával.
Városháza, előtte a Gizella királynéról elnevezett kirándulóhajóval. Szent István özvegye ebben a városban töltötte utolsó éveit, és itt is van eltemetve. Egyébként régi képek alapján érdekes, hogy egykor a Rákóczi motoros is feljött idáig.
Az Inn éppen áradt, látni lehetett, hogy alig tíz perc alatt feljebb jött, egyre jobban kicsapott a partra. Egy ismerősöm fel is vetette, hogy az év nagy részében a Dunát Inn-nek kellene hívnunk, mert több vizet ad, mint a névadó :)
A városnézés után elmentünk egy kétórás sétahajózásra, mely során néha átmentünk osztrák vizekre, a határ ugyanis a folyó közepén fut. Azt, hogy másik ország a folyó egyik és másik oldala, csak arról lehetett észrevenni, hogy a mobiltelefon többször pittyegett, miszerint "Üdvözöljük Ausztriában", illetve "Üdvözöljük Németországban". Az obernzelli komp (lásd a képen) ennek megfelelően nemzetközi átkelőhely.
Visszafele tartva elmentünk a Körös nevű (részben) magyar tolóhajó mellett.
Olyan magas volt a vízállás, hogy a városba érve le kellett mennünk a felső fedélzetről, nehogy beleakadjon a hajunk a hidak aljába :)
A sétahajók mellett a felénk is megszokott kabinosok (=szállodahajók) tarkították a látképet.
Eltolható tetejű sétahajó.
A már látott Gisela ismét a városházával, csak most más szögből.
A kilencvenes évek közepén láttam valahol egy képet egy, a mienknél jóval szűkebb Duna-kanyarról. Bár már akkor is interneteztem, még nem volt hol rákeresni arra, hogy ez hol is van pontosan. Egy osztrák autóatlaszt nézegetve találtam ki, hogy merre lehet, és végül Salzburgból Bécs felé tartva, az autópályáról letérve oda is jutottunk, csak olyan helyet nem találtunk, ahonnan az egészet át lehetett volna látni (pedig van).
Idén aztán eljött az ideje annak, hogy rendesen megnézzem ezt a Duna-kanyart, és végre a hely nevét is meg sikerült jegyeznem: Schlögen. Nehéz lentről befogni a kanyonszerű formációt, de alapvetően egy hatszáz méter sugarú hajtűkanyart csinál itt a Duna, lásd ennek a térképnek a bal szélét.
Ezzel a hajóval mentünk tovább: a vízibusz-szerű alkalmatosságot 1953-ban a Bodeni-tóra építették, majd a Wolfgangseen és a Mondseen szolgált, mielőtt ide került. Egyik szolgálati helye szebb volt, mint a másik! A programhoz végtelen mennyiségű virsli is járt, szóval elvoltunk.
A Duna itt úgy negyven kilométer hosszan fel van duzzasztva az aschachi vízierőmű által. Ez azt jelenti, hogy a víztükör helyenként az egyik hegyoldaltól a másik hegyoldalig tart, és biztonságosan hajózható, ami a duzzasztómű felépítése előtt állítólag nagyon nem így volt.
Persze valószínűleg még így se egyszerű itt közlekedni: érdekes volt látni, hogy a farukat a külső part felé dobva fordultak be a kanyarokba a kabinosok, bár ez ezen a képen pont nem látszik. Ezek egyébként ugyanazok a kabinosok, mint amikkel Budapesten is találkozhatunk. Mentek, mint a meszes: velünk ellentétben ők nem nézelődni voltak itt.
A Schifffahrtsaufsicht (hajózási felügyelet) majdnem olyan szép szó, mint a Landwirtschaftsausstellung :)
Nagyon jól néz ki ez a völgy, nem látható rajta semmi olyan világvége állapot, mint amivel a nyolcvanas években Nagymaros kapcsán ijesztgettek bennünket. Tudom, a hordaléklerakódás, a talajvíz, meg ezer másik dolog nem látható laikus szemmel, de valahogy az az érzésem, hogy ha a nálunk százszor zöldebb gondolkodású Ausztria túlél tucatnyi duzzasztó- és erőművet, akkor mi is túléltük volna.
Némelyik kabinos üresnek tűnt, ...
... és egy részük úgy húzott el mellettünk, mintha álltunk volna.
Ezen a folyóvölgyön talán nem is drónnal kellene végigmenni, hanem helikopterrel ahhoz, hogy megfelelően megörökíthető legyen a szépsége.
Zsilipeltem már hajóval, de csak pár métereket, Berlinben. Ausztriában egy rakat erőmű van a Dunán, ahol ennél komolyabbat kell lépcsőzniük a hajóknak, de ezek valahogy kimaradtak az életemből. Egészen mostanáig.
Amikor a szállodahajók kielőztek bennünket, az volt az érzésem, hogy előttünk oda akarnak érni a zsiliphez. Ez sikerült nekik, de így is meg kellett várniuk bennünket :)
Az aschachi erőmű 1959 és 64 közt épült. Körülbelül negyven kilométer hosszan duzzasztja vissza a folyót; az alatta és felette levő vízszint közt 15 méter magasságkülönbség van. Ehhez képest a zsilipelés gyorsabban ment, mint gondoltam, kb. negyed óra alatt meg is volt.
Miután behajóztunk a zsilipkamrába, felhúzták mögöttünk a hátsó támkaput. Azt hittem, hogy magasabbra fog menni, de csak annyira látszott ki a vízből, amennyi itt látható. És így is meg tudta tartani az egész folyót mögöttünk :)
Egy ilyan bakhoz voltunk kikötve, ez a vízszinttel együtt süllyedt. Azt nem tudtam megfigyelni, hogy a szállodahajók hogy voltak rögzítve.
Maga a zsilipkamra jó nagy, a két kabinos kényelmesen elfért egymás mellett. Ami persze logikus, hiszen valószínűleg egymás mellé vett bárkákból álló tolt kötelékeknek (és hajóvontáknak, bár olyanok már nem nagyon vannak) is el kell férniük benne.
A hátsó kapu becsukása után nagyon gyorsan elkezdett eltűnni alólunk a víz. Nem tudom, hogyan működik a dolog, hogy ilyenkor a szomszéd kamrába engedik át a vizet, vagy kieresztik völgy felé, de komoly gépezet lehet mögötte.
Ereszkedtünk, ...
... ereszkedtünk, aztán már nyitották is az alsó kaput.
A kabinosok gyorsan leléptek, pár perc alatt eltűntek a távolban. Persze náluk minden perc számít, mert nagyon úgy néztek ki, mintha utasokat felvenni siettek volna mondjuk Linzbe.
A vízből az elején még csak egy métert kilógó hátsó kapu fölénk tornyosuló acélfallá változott. Kicsit szivárgott, de gondolom ez nem számít. Az előbb még csak háromemeletes irányítótorony is hirtelen toronyháznak tűnt...
Izgalmas volt a szűk betonkatlan, még nem láttam eddig hasonlót. És ez még nem is a legnagyobbat emelő zsilip a Dunán!
Ha nem is akkora tempóval, mint a kabinosok, de azért mi is folytattuk utunkat.
Érdekesek azok a domborművek a betonfalon, megpróbálták velük megtörni a monoton látványt.
Ilyen a létesítmény völgy felől: balra a két zsilipkamra látható, középen az erőmű, jobbra a gát vízleeresztő szakasza. Az egész létesítmény közel 400 méter széles, ami nagyjából megegyezik a Rákóczi híd hosszával
Azt hittem, hogy nem lesz videózásra alkalmas téma a zsilipelés, de olyan látványosan gyorsan ereszkedtünk, hogy mégis összejött belőle egy rövidebb filmecske. Nagy hajóval is élmény lehet zsilipelni, de ilyen kicsivel különösen az volt!
Két kilométerrel délebbre véget ért az utazás, kikötöttünk a nem épp üres parton, ami nem ment egyszerűen, mert a pontonunkat valaki elfoglalta egy motorcsónakkal. Ha jól értem, ki- és beszállnia szabadott volna ott, de ő kikötött és elment ebédelni. Közepesen hosszú kürtölgetés után aztán meglett a gazdája, és partra szálhattunk:
Még egy képet megérdemel a hajó. Meglepő módon belülről tágasabb volt, mint kívülről. És itt vége volt a kirándulásunknak, gumikeréken indultunk tovább Budapestre...