Nem hittem volna, hogy virágra bukkanhatok a világ ezen részében, pláne nem, hogy ilyenre. Rózsabokor volt, büszke tartású, kecses, és szeretnivaló. Nem, nem is szeretni, egyszerűen imádni kellett! Néhány percen át csak távolról bámultam, nem tudtam betelni vele, aztán összegyűjtöttem a bátorságomat, közelebb léptem. Meg akartam simogatni, de elhúzta virágait. Láttam, hogy bántották már életében, szerettem volna hát jelezni, hogy én más vagyok, mint a többiek. Mit tehetnék? A Nap tűzött, féltettem, hogy kiszárítja törékeny testét, de nem mertem leárnyékolni, mert hátha pont sütkérezni akart! Meglocsoltam hát, és láttam rajta, hogy jól esett neki, mind az éltető víz, mind a tény, hogy valaki foglalkozik vele. Örömöm határtalan volt: fontosnak éreztem magam, hogy örömet okoztam neki! Felbuzdultam ezen, elkezdtem rendbe tenni a környéket, de összerezzent, és rám kiáltott vékony hangon:
-Hagyd a földemet, miért foglalkozol azzal, ami nem a tiéd?
-Csak szeretném, ha a környéked legalább csak közel olyan szép lenne, mint amilyen te vagy!-válaszoltam döbbenten.
-Miért fontos neked az én szépségem?-tudakolta.
-Mert rabul ejtett, nem fogható semmilyen más virágéhoz! Értelmet ad létemnek, ismét örömöm van az életben!-vallottam be.
-Ne az én szépségem éltessen, ne akard kisajátítani létezésemet!-vágta fejemhez vádjait-Játsszál a többi virággal, ápold őket, nincs szükségem rád!-és hogy szavainak nyomatékot adjon, alaposan megkarmolt tüskéivel. Majd megőrültem, hogy megsimogathassam, hogy megmutathassam, hogy érzelmeim önzetlenek, de nem lehetett: tüskés ágainak szövevénye várfalként állt utamba. Próbálkoztam még egy ideig, de csak további sebeket szereztem. Kétségbe voltam esve, elmenekültem, magam mögött hagyva a helyet, ahol visszautasították szeretetemet, és megkérdőjelezték önzetlenségemet. És egészen eddig nem beszéltem erről senkinek, de ez az oka annak, hogy számomra a rózsa nem azt jelenti, mint másnak...